Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 693 összdemográfiai emelkedésén jócskán túlmutat — ellentmond ennek az általános visszaesésnek. A 17. századi városi lélekszámok stagnálása nem tér el az európai képtől. E század Európa-szerte nem a városfejlődés korszaka! Ez alól csak a kikötők és a rezidenciális városok a kivételek. Európában is a hanyatló városok tucatjaival találkozhatunk; míg a 16. században a 40 ezer lélekszámot meghaladó városok száma tizenhattal, a következő évszázadban csak kettővel szaporodik. Paul Bairoch a stagnálás, illetve a hanyatlás eredményére 1500 város adatainak feldolgozása során jutott. Magyarázatra szorul az a jelenség is, hogy a 16. századi bányavárosok miért nem fejlődnek, amikor konjunktúra van, a rézbányászat masszívan nő. Kevés szó esik a kötetben a mezővárosokról a 17. század közepéig, s ezt a típust nem a fejlődés részének, csupán a hanyatlás valamiféle jelének tekintik. A mezővárosok elszívják a népességet az igazi városoktól — ez az elmélet ugyan nem ilyen élesen van megfogalmazva a kötetben, de még tompított formában sem fogadható el. A szabad királyi városok körzetében kisebb városok alakulnak ki, mintegy egymást kiegészítő, sűrű hierarchikus hálózatként. Németországban és Nyugat-Európában is ez természetes folyamat. A tárgyalt korszakra Németországban már feltöltődik az ipari terület, s nem alakul több város. Nem így van azonban Lengyelországban és Magyarországon: itt a városhálózat még nincs kitöltve, tehát még újabb és újabb városok keletkezhetnek, melyek aztán a szabad királyi várossá válás tartalékai lesznek. A belső piac úgy jön létre, hogy a nagy városok tiszta vonzáskörzetei egyre nőnek; ez az alulról építkezés, újrarendeződés. A vidéken megjelenő ipar azonban konkurrencia a városnak. Mindez igaz — érvel Gyimesi Sándor —, csakhogy az ipar vidékre vándorlását nem negatív, hanem pozitív jelenségként kell felfogni — ez a rural industry, amire a bevezető is utal. Tehát nem az a baj, hogy a vidék konkurensként jelenik meg a várossal szemben, hanem az, hogy gyenge marad, és nem tudja széttömi a városi kereteket. Mire a keretek a 17. században szétnyílnak, az már nem a korakapitalizmus, hanem az állam és a nemesség előtti kapunyitás. Végül is a visszaesést nem a városi ipar hanyatlása és a falusi ipar előretörése, hanem a kettő eredője jelenti. A végvári katonai rendszerbe beépülő, valamint uradalmi ipar már a 16. században is van, mégis a kötet csak a 17. század végén foglalkozik velük. Ez, bizonyos mértékig, már valóban torzult jelenség, nem igazán továbbfejlődés. Az iparcikkek importja nem fojt el minden lehetőséget a hazai ipar előtt; az agrárkonjunktúra alatt nő a vásárlóerő, s ennek kielégítésére ott van a szekunder ipar. A 16. századi iparunkat túlzottan alábecsüljük. Ennek az is oka lehet, hogy a belkereskedelemről keveset tudunk, az eddigi kutatások jórészt a külkereskedelemmel foglalkoztak. Pedig a dinamikus külkereskedelem egy dinamikus belkereskedelmet, belső piacot feltételez - de ez csak tiszta piacgazdálkodásnál igaz. Magyarországon pedig az államhatalom és a kényszerpiac mellett ilyenről nem beszélhetünk. Gyimesi Sándor az iparfejlődés három, jól elkülöníthető szakaszolását vázolta fel. 1. a tizenötéves háborúig inkább protoindusztriális, korakapitalista jelenségről, a régi struktúrának a meglévő új elemek által történő bomlásáról lehet beszélni. 2. a tizenötéves háború után a korakapitalista elemek eltűnnek, és a regenerálódás alapjai a hagyományos formák lesznek. 3. a 17. század második fele az egyértelmű hanyatlás korszaka, melyet nem az új elemek feszítőereje, hanem a régi formák túlélése okoz. Az előadó összegzésképpen hangsúlyozta ugyan az általa fentebb vázolt elmélet