Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

692 BESZÁMOLÓ földhasználat fő szervező elve a legeltetés volt. Az egész gazdaság e körül szerveződött; a Debrecen környéki legelőket csupán azért szántották fel és vetették be búzával, hogy ezáltal megtisztuljanak, s jobb legelőket nyeljenek. Orosz István második nagy kérdésfelvetése a majorság volt; mikor és hogyan alakult ki Magyarországon a földesúri allódiális rendszer? A 16. századra már készen állt, viszont ez a tény a Magyarország történetének készülő második kötetében nem szerepel. A majorságépítés hullámzásai összekapcsolódtak ugyan a mezőgazdaság konjunktúráival, viszont az a dekonjunktúra alatt sem esett vissza. Az újabb történeti irodalom a 17. századi megtorpanás tényét támasztja alá, amit már a Domanovszky-tanítványok kutatásai is felvetettek. Mind a majorság léte, mind kiterjedtségének oka további kutatásokat igényel. Az a magyarázat, mely szerint az a földesúri család és nagyszámú familiáris-csoportjának ellátásához volt szükséges, nem elégséges. Magyarországon, szemben Lengyelországgal, csak a bor- és marhaexport volt számottevő, mégis az allodiumok gabonatermelők voltak. Az tény, hogy a majorságok a 17. század második felében a gazdasági dekonjunktúra ellenére is fennmaradtak. Pach Zsigmond Pál kutatásai szerint ennek a kényszerpiac kialakítása a magyarázata — ez azonban nem kap kellő hangsúlyt a kötetben. Az örökös jobbágyság és örökös főrendiség kettős szemlélete a kötetben írói telitalálat. Mind a terminológia, mind az értelmezés kiváló, de a magyarázat nem elégséges; valóban nem egyszerűen az örökös földhözkötésről van szó, hiszen ez jóval több annál. Eredeti jelentése: örökös, örökölt jobbágy, azaz ott született, szemben az újonnan jöttekkel. E magyarázat azonban kiegészítésre szorul. Varga János a jobbágyság két szintjét különbözteti meg; az első a szabadabb szakasz, melyben a jobbágyok csoportja együttesen van a birtokos osztályhoz kötve, a második fázisban a jobbágy, jogai megcsorbításával, már személyében van a földesúrhoz láncolva. Mivel a kötetben e szakaszolás nem szerepel, a 16. századi jobbágyságról festett kép kicsit sötétebb, mint amilyen valójában volt. Az 1556. évi törvény a jobbágyok egészét kötötte a földesúri osztályhoz — ez valójában az 1514. évi törvény fellazulását jelentette. Az ablicenciálás folyamata egészen 1608-ig megvolt, ugyanis addig a jobbágynak külön egyéni szerződésben kellett vállalnia, hogy a földesúr örökös jobbágya lesz. Orosz István mélyreható elemzéséből két fontos dolgot kell ismételten hangsúlyoznunk: a településtörténeti kutatásokat újjá kell éleszteni, továbbá az allodium témakört még jobban ki kell dolgozni. Gyimesi Sándor „A város- és iparfejlődés útjai és lehetőségei" címmel tartotta meg hozzászólását. Előadását e kulcskérdés kettős ellentmondásosságának felvázolásával kezdte: egyfelelől gazdasági életünk fő tényezője a mezőgazdaság, hosszú távon mégis az iparosodás dönti el a fejlődés fő irányát; másfelől a város- és iparfejlődés belső stmktúrájának ellentmondása — hanyatlás és növekedés viszonyítása nem könnyű, hiszen az új sokszor a régi megsemmisülése árán jön létre. A kötet ezen a téren minden eddiginél többet nyújt, noha a szerzők nem tudtak olyan modellt alkotni, amelyben minden elem a helyére került volna. Az összefoglalás a 16—17. századot a városfejlődés hanyatló szakaszaként mutatja be. Ezen általános tendencia alól csak a nyugati és az északnyugat-magyarországi városok a kivételek a kereskedelem terén, azok is csak átmenetileg. Ez a kép nagy általánosságban igaz, mégis a 16. századi városi lakosságnak a nagymérvű növekedése — az ország