Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 691 Végezetül Barta Gábor is szóvá tette a kivitelezés gondatlanságát; a képek néha homályosak, a térképek túlzsúfoltak, áttekinthetetlenek. Orosz István „Mezőgazdaság és agrártársadalom" címmel mondotta el értékelését. Évekkel ezelőtt a kötet lektoraként már véleményezte a fejezeteket, s most örömmel nyugtázta, hogy a szerzők nagyrészt egyetértettek javaslataival, hasznosították szakmai észrevételeit. A kötet alapvető értékének tartja az európai szemléletmódot. A Királyi Magyarország, a Hódoltság és Erdély olyan értelemben volt Európa része, hogy ez a terület minden európai problémára reagált; ez lemérhető a rendiség és abszolutizmus viszonyában, a gazdasági szférában, különös tekintettel az árforradalomra és a kultúrában, a reformáció elterjedésében. E szintézis elévülhetetlen érdeme, hogy függetlenül a terminológiai elnevezéstől, az országot egy sajátos régió részeként mutatja be, amelytől van egy eltérő kelet-európai terület is, a harmadik régió: Törökország és Oroszország nem reagált a kihívásokra! Mind az árforradalom, mind a reformáció a Kárpátokig terjedt; vagyis Magyarország abban a második régióban élt, amely megpróbált ugyan felzárkózni, még ha nem is sikerült azt végrehajtania. Orosz István elsőként a korszakhatárt észrevételezte: míg a kötet kezdésének 1526 teljesen elfogadható, addig 1686 érthetetlenül vágja ketté a 17. század második felének egységes gazdasági folyamatát, ráadásul még a politikatörténet szempontjából sem indokolt; Buda felszabadult ugyan, de a török végleges kiűzése még jó néhány évig váratott magára. Hangsúlyozta, hogy az egységes gazdasági folyamat 1711 után szakadt meg, s csak a 18. század tekinthető a második jobbágyságba történő visszazuhanás korszakának. Orosz István különösen három olyan kérdéskörre koncentrált, melyeket már Rácz István is szóvá tett: településrend és agrártermelés kapcsolatára, a földesúri majorságra és az örökös jobbágyságra. A településtörténettel foglalkozó fejezet tulajdonképpen vitacikk a Hóman-Szekfűféle Magyar történet-tel. Szekfű ragyogóan és szemléletesen írta le, hogy mit jelentett a török uralom a tájnak, csak éppen nem volt igaza — ezt ma már világosan látjuk. A kötet viszont egy kicsit az ellenkező végletbe esett: Makkai László szinte felmenti a török uralmat a valóban általa okozott pusztulás felelőssége alól is. Az alföldi pusztásodás, a településhálózat megritkulása ugyan már a 15. században megindult, de ezt a folyamatot a török hihetetlenül felgyorsította; ahol az állattartás — marhatenyésztés — nem indokolta, ott is nagymértékű volt a pusztásodás. Például Békés megyében 80 település tűnt el a török korban. Mi lett velük? - nem tudjuk meg a kötetből. Pedig minden Békés megyei mezővárosnak meg van írva a története — ezt a helytörténeti irodalmat nem hasznosította eléggé a kötet. Ugyanígy a hajdú városok történetét sem. A gazdálkodás formája, módja mindig összefügg a településsel. A 18. században az államhatalom célkitűzése a puszták betelepítése volt. Ez azonban az erős ellenállás miatt zátonyra futott. Ha a puszták egyéni használatban lettek volna, nem lett volna probléma. De a 17. században az egyéni pusztabérletek mezővárosivá váltak. Ezek a közösségek aztán a végsőkig ragaszkodtak pusztabérletükhöz. A legeltetés egyéni rendje is közösségivé vált. Györffy István ismerte fel, hogy az ólaskertek a palánk- és huszárvárak mintájára szerveződtek. Orosz István azonban azt hangsúlyozta, hogy mindennek a fordítottja is lehetséges: a már meglévő ólaskertek láttak el a török ellen védelmi feladatot is. Az alföldi