Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 689 apróbb észrevételeit, mondván: „Értő és demokratikus vita nélkül meghal a történettudomány." A köteteknek az előbb „rák módjára", majd foghíjasan történő megjelenését ő is szóvá tette. Érdembelileg elsőként a ma is vitatott régió-fogalomról beszélt: a gondosan megírt bevezető a 22. oldal jegyzetében a két európai régiót szentesíti; nyugat-európai és kelet-európai régió létezik, és az utóbbinak része — „alrégiója" — Közép-Kelet-Európa. Azonban ez a terminológia nem vonul végig következetesen a kötetben. Az olasz városállamok hanyatlása pedig nem kerülhet azonos kategóriába a holland felemelkedéssel, és a Török Birodalom sem osztható be Nyugat és Kelet közé. A Török Birodalom nemcsak földrajzi értelemben távoli, hanem minőségileg is valami egészen más világ. „Két ellentétes világ" csapott össze Magyarország területén — olvasható az 1040. oldalon. Akkor miért csak a magyar uralkodó osztályon kérik számon történészeink a balsorsot? — teszi fel a kérdést Takács Péter. A kötet ezirányú értékítétele nem mindenütt egyöntetű; néhol a nemesség széthúzó erejét teszik felelőssé a török terjeszkedéséért, máshol a törökellenes küzdelem létjogosultságát és hősiességét emelik ki. Nem inkább arról van-e szó, hogy a tizenötéves háborúig a Török Birodalomban olyan hatalmat kell látnunk, amely nemcsak Magyarország, hanem az egész keresztény Európa ellen is felvehette volna a küzdelmet? A mohamedán totalitásigénnyel szemben melyik rendiség adózott annyit vagyonnal és vérrel, mint a „széthúzó, gazdag magyar nemesi rend"? Ismerem a szigetvári hős harácsolási kedvét - mondta Takács —, de ő várakra és magánhadseregre, míg a francia és a velencei nemesek, illetve kalmárok táncosnőkre költötték a pénzüket. „Nem értem a gyűlölségig szított ellenszenvet"; a „harácsoló, de egyúttal híres törökverő hőseinket nem kellene lesöpörni a történelem színpadáról, hogy csak Mihály vajda makulátlan alakja maradjon meg tiszteletre méltónak!" Ezt az erkölcsi bigámiát nem sikerült a kötetnek feloldania. Az ábrázolás módszertani kettőssége — a 16. században a történeti személyiségek nincsenek bemutatva, a 17. század képe pedig főképpen személyi monográfiákon alapul — bántó. Végül a tiszteletre méltó teljesítmény, tartalom szöges ellentétben áll annak gondatlan kivitelével; néha a betűk bolhaként pattognak az olvasó előtt, a kép- és főként a térképanyag még az előző kötetekhez képest is szegényes, nem beszélve azok nyomdai kiviteléről. Szabó Géza „Európai vonások, magyar sajátosságoka 16—17. századi Magyarországon" című hozzászólásában az Európában elfoglalt helyünk bemutatására koncentrált — hogyan oldotta meg ezt a kérdést a harmadik kötet. A „Rajtunk török dúl, rajtunk német jár..." népdal zseniálisan tömörített kezdő sorának idézése jelezte az első kérdést: mi Magyarország helye a Habsburg Birodalomban, Magyarország és a Habsburg-centralizáció vajon mit nyert egymástól? A 16. század fordulója egyszersmind Európa nagy történelmi sorsfordulója: kialakul a nemzeti piac és a széles körű nemzetközi kereskedelem. A nyugati típusú fejlődés megtorpan, a magyarság politikai alternatívái beszűkülnek — a kettő, majd a három részre szakadt haza „az út szélére vetett ország" szerepére kényszerül. Európa sorsfordulójánál a reformációnak, mint sajátos tartalommal bíró ideológiának, országonként más és más volt a funkciója; Angliában az egységet, Németországban a