Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

688 BESZÁMOLÓ Sándornak van-e igaza; mi volt Erdély történelmi szerepe? Valóban a magyar államiság továbbvivője volt? Szekfű Gyula csekély jelentőséget tulajdonított az önállósult fejedelemségnek, a román történetírás álláspontja szerint pedig csak Moldvával és Havasalfölddel összefonódva volt létjogosultsága. Molnár Erik a 17. századi Habsburg-ellenes küzdelmekben csak a rendi érdekek képviseletét látta. Milyenek a politikus hősök, ma hogyan ítéljük meg az ún. pozitív hősöket? Az „örökös röghözkötés" terminológia elég kifejező-e, „eltérülés"-ről vagy inkább „elmaradásáról kell beszélnünk? Márkus István új kérdésfölvetése - Az „alföldi út" és elkanyarodása (Valóság, 1986. 4.) - nagyon érdekes: „Ha a 17—19. századi alföldi viszonyok gazdaság- és társadalomtörténeti elemzését egyszer majd elvégezzük, bizonyára kirajzolódik a magyar agrárgazdasági és paraszttársadalmi fejlődésnek az a sajátos, a dunántúlitól és felvidékitől eltérő menete, amelyet alföldi útnak nevezhetünk. Olyan fejlődés ez, amelyet bajosan lehet a második jobbágyság eluralkodásának ismert sémájában elhelyezni." (32. o.) A fentebb felvetett és még sok egyéb kérdésre is nagyrészt válaszoltak a kor kiváló ismerői, a szerzők. A kötet kettős alapra épült: forrásokra és szakirodalomra. A főszerkesztő Pach Zsigmond Pál szavaival „betakarítás" volt ez, a mai történettudomány tükörképe. A szerzők ugyan végeztek saját kutatásokat is, de a történettudomány mai állása természetes korlátokat is szabott eléjük. Történetírásunk foghíjasságát nem lehet a szerzőkön számon kérni, de tovább kell lépni. Az összefoglalás sok fontos kérdésben hozott újat: a népességszám becslése, a török kor teljesen új megvilágítása, a hitelügyletek kérdése, az életmódra történő kitekintés, Péter Katalin művelődéstörténetének mintaszerű fejezetei. Eddig a társtudományok körébe tartozó részek külön életet éltek, mert más-más volt a szerzőjük. Most ebben is örvendetes változás következett be. A kötet a legjelentősebb haladást a társadalomtörténet-kutatás terén érte el, e vonatkozásban haladta meg leginkább elődeit. Természetesen, így is maradtak nagy vákuumok, melyekből hármat emelhetünk ki: eleddig a jobbágyságkutatás került előtérbe, a nemességgel alig foglalkoztak, s ez egyfajta egyensúlyzavart okozott. A 16—17. században új társadalmi elem jelenik meg, az armális nemesség - ezzel megszűnik a földtulajdon és a nemesítés együttese, a nobilitas személyes jelleget ölt. A polgárjog lényegéről, a jobbágyok és nemesek városokba költözéséről, a polgári vagyonról azonban még ezen új szintézisben is csak foltokban tájékozódhatunk. A birtoktalanok pedig még itt is végleg a perifériára szorultak; e téren Kosáry Domokosnak a parasztfamüiáról írt munkája jelzi az irányt. Az 1945 utáni történetírásban a településtörténet - a török koré teljesen hiányzik —, a genealógia és az egyháztörténet alig kapott helyet - ez itt is komolyan érezhető. A pénz- és mértékegységekről szóló könyv pótlását is — enélkül a modern történeti statisztika sem művelhető — a Magyar Tudományos Akadémia második osztályának a közel jövőben el kell végeznie. Rácz István ezek után átadta a szót az első felkért hozzászólónak, Takács Péternek. A Főiskola tanára, „Egy olvasó töprengései" címmel tartotta meg referátumát. A kötetet a magyar és az európai történelem összefüggéseiben, a hétköznapi és közélet szimbiózisában olvasva, Szontágh Gusztáv reformkori gesztusát idézve, értékelte: „Uraim, hölgyeim, itt le a kalappal!" Azonban Takács Péter, minden tiszteletadása mellett is, természetesen előadta