Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Ránki György: A hadigazdaság kérdései a második világháborúban 49
A HADIGAZDASÁG A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN 63 elveszett. A jobban kvalifikált munkaerő nagy részét ugyan evakuálták, de ha az állam nem avatkozik bele erélyesen a munkaerőelosztásba, úgy tartani lehetett attól, hogy nem tud a helyzeten úrrá lenni. 1941 végén a Legfelső Tanács úgy döntött, hogy a háború időszakában valamennyi munkást, aki hadiüzemekben dolgozik, katonailag mozgósítottnak és a katonai törvények hatálya alá tartozónak kell tekinteni. Egyidejűleg mind a kormány, mind a helyi szervek teljhatalmat kaptak, hogy szabadon átirányítsanak munkásokat iparágak, gyárak és területek között. A következő lépéseként 1942 februárjában, a munkaerő teljes mozgósítására került sor, ami kiterjedt a Szovjetunió valamennyi városi lakosára. Férfiak esetében 16—55, nők esetében 16—45 éves korig.4 0 A vasútvonalakat és egyéb közlekedési eszközöket hadiüzemeknek nyilvánították. Felemelték a munkaidőt, de a tényleges munkaidő — részben az önkéntes munka következtében — jóval meghaladta azt, amit formálisan elfogadtak. Nincsenek megbízható adataink a tényleges munkaórák számáról, valamint arról, hogy 6 napos volt-e a munkahét. Az 1941. június 26-i rendelet felhatalmazta a vállalati igazgatókat, hogy napi 1—3 órával növeljék a munkaidőt, függesszék fel a szabadságolást, s ezt anyagiakkal váltsák meg.41 A kormány 1943 tavaszán kiadott határozatai és rendeletei arra engednek következtetni, hogy a tényleges munkaidőt túlságosan is kiterjesztették. Az egyik rendelet például előírja, hogy a hadianyaggyárakban dolgozó munkásoknak havonként legalább két pihenőnapot kell biztosítani. A másik arra utal, hogy azokat a fiatalkorú munkásokat — zömmel 14 és 16 év közöttieket —, akiket bevontak a gyári munkába, nem szabad naponta 6 óránál többet dolgoztatni, és mindenfajta többletmunkától el kell őket tiltani.4 2 A háború első éveiben elveszett munkaerő pótlására és a fegyverkezési iparágak igényeinek kielégítésére négy lényeges forrás volt. Először: maximális mértékben alkalmazták a női munkaerőt az ipari termelésben. Másodszor: fiatalkorúakat is bevontak a termelésbe azáltal, hogy leszállították a munkavállalási korhatárt. Harmadszor: növelték a munkaórák számát, és csökkentették a szakképzettség megszerzéséhez szükséges kiképzés idejét. Negyedszer: a munkaerőt átcsoportosították a mezőgazdaságból, a fogyasztási iparágakból és minden nem fizikai munkáról. A nők mozgósítása sikerült a legteljesebben a háború alatt. Először is 500 000 háziasszonyt és 500 000 8—10. osztályos iskoláslányt sikerült a termelésbe bevonni. Később ez a folyamat továbbterjedt, és míg 1940-ben a munkaerő 38%-a volt nő, addig 1942-ben már a munkások és alkalmazottak 53%-a.4 3 Ez az arány még nagyobb, ha mezőgazdasági szövetkezetekben dolgozó nőket is figyelembe vesszük. 40 A. V. Mitrofonovna: Rabocsij klaszsz Szovetszkogo Szojuza v periode Velikoj Otecsesztvennoj Vojni. Moszkva, 1960. 116. 41 Ja. Csadajev: i. m. 100—108. S. V. Kluev: Mifü i pravda. Leningrád, 1969. 89. 42 Ekonomicseszkoj Zsizny SzSzSzR. (Ed.) S. G. Strumilin. Moszkva, 1967. 331. 43 G. I. Zsigulin: Narodnoe hozjajsztvo SzSzSzR v period Velikoj Otecsesztvennoj Vojni. Moszkva, I960. 233.
