Századok – 1987

TANULMÁNYOK - Strassenreiter Erzsébet: A Peyer-frakció tevékenysége 1946-47 fordulóján az SzDP-ben 299

A PEYER-FRAKCIÓ 1946 -47 FORDULÓJÁN 347 az SZDP „valóban a leghatalmasabb és legerősebb tényező legyen a legközelebbi jövőben..., hogy ez a kongresszus nemcsak demonstráció, hanem elszánt akaratmegnyilvánulás legyen, figyelmeztetés a reakció és ellenforradalom felé, hogy a munkásság élethalálharcban fogja megvédeni szabadságát és demokráciáját. . .az fogadja el a pártvezetőség egyhangúan hozott határozati javaslatát" itt és a kongresszuson is. Szélig Imre, és Sashalomról Nánási Gábor, ugyanezt sürgette. Szélig hozzáfűzte: a szavazás után „pedig a felszólalásokban más egyéb belső kérdéseinkkel foglalkozzunk". Az előértekezlet — olvasható a jegyzőkönyvben — „egyhangúlag elfogadta a Böhm elvtárs által előterjesztett határozati javaslatot", amit a küldöttek élénk tetszése, éljenzése és tapsa kísért. Az egyhangú szavazás — értékelte Kisházi Ödön elnök — olyan első megnyilatkozás, amely „külön erőssége pártunknak, külön biztatás a kongresszus eredményes munkájára". A küldötteket arra kérte, hogy a párt belső életével kapcsolatosan itt mondjanak el mindent, a sérelmeket, az igazságtalanságokat, mert a kongresszuson már mérlegelniök kell azt, hogy ott minden a nyilvánosság elé kerül. A felszólalások kritikusan érintették az ország és a párt helyzetét, politikáját, a munkáspártok együttműködését, ellentéteit, a pártegységet, az apparátus munkáját, az irányítás problémáit, és az ezek kiküszöbölésére tett javaslatokat. Általános vélemény volt, hogy az együttműködésre, a két párt kapcsolatának javítására és szorosabbá tételére szükség van, s ebben az irányban kell továbbfejleszteni a munkát. A többség utalt az ellenforradalmi erők jelentkezésére, és sürgette velük szemben a munkásosztály egységes csatasorba állítását. Petri Miklós emlékeztetett az ellenforradalmi korszak szenvedéseire, a fegyintézetekben, internáló táborokban eltöltött hónapokra, évekre, s követelte a köztársaságellenes összeesküvőkkel szembeni szigorú eljárást. A párt külpolitikáját a felszólalók kivétel nélkül helyeselték, azt nagyvonalúnak és sikeresnek ítélték. A belpolitikát és a pártvezetőséget általában és konkrétan is, ugyanígy a személyi kérdéseket azonban már élesen bírálták. Petri Miklós pl. Szakasits helyett Bánt követelte a főtitkári székbe, hogy „energikus, rátermett egyén" irányítsa a pártot; sürgette a pártközpont megtisztítását az oda nem való emberektől, és „a szakszervezeti harcokban megedződött rátermett munkások" bevitelét. Szamai Lajos helytelenítette a közös listát, amely „elhibázott taktikai lépés volt", s ő is olyan vezetőt kért, aki több időt tölt a főtitkárságban, mert „most gazdátlan a párt". Hasonló hangnemben szólalt fel Nagy Pál Jenő és több üzemi küldött. Velük szemben több hozzászóló megvédte az együttműködést, és kifogásolta azt a hangnemet, ahogyan a valóban meglevő gondokat, problémákat szóvá tették. „Ebben az országban a demokráciának csak a két munkáspárt a védelmezője — hangoztatta Honig Ferenc — ... Mi nem számíthatunk senkire." Nem szabad „eltúloznunk azokat az apró hibákat, amelyek az együttműködéssel járnak...Nekünk mindenesetre a szorosabb együttműködés mellett kell állást foglalnunk." Felidézte 1919-et, amikor a munkáspárt nem volt egységes. „Nem szabad ismét bekövetkeznie annak, ami akkor történt." A dorogi küldött is alátámasztotta, hogy az együttműködés zökkenőiért nemcsak a kommunisták a felelősek. Harustyák József