Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Emlékirat és történeti valóság Hory András visszaemlékezései fényében 255
296 PRITZ PÁL franciák ezt a belgrádi kormánytól tudták meg". Márpedig — és ez a levélnek már meg sem fogalmazott, mert kimondatlanul is magától értetődő következtetése —, ha a franciák az angolokat tájékoztatták, akkor még inkább kézenfekvő, hogy ezt a csehszlovákok és a románok irányában is megtették. A fogalomcsúsztatást itt abban érezzük, hogy egy nyilván számtalanszor megtörtént gyakorlat alapján sugall olyasmit, amit az adott helyzetben joggal kérdőjelezhetünk meg. Ti., ha Belgrádban valóban komoly volt a szándék a magyarokkal való valamiféle messzebbmenő megegyezésre, akkor érdekük azt sugallta, hogy erről időnek előtte Prágát és Bukarestet ne tájékoztassák. És ennek a franciák tájékoztatása nem feltétlenül mond ellent. Hiszen ez az időszak az európai francia hegemónia esztendeit jelenti, a franciáknak pedig éppen az állt érdekükben, hogy a súlyos ellentmondásoktól terhes békerendszert megszilárdítsák. Ezzel egy magyar-jugoszláv megbékélés egyáltalán nem volt eleve ellentétes. Minden bizonnyal eltúlozza Khuen-Héderváry a magyar-jugoszláv megegyezésnek az olasz érdekekkel ellentétes voltát is. Hiszen Rómának a délszláv politikáját legalább annyira a kettősség jellemezte, mint a magyarokét. Az 1925. július 20-án aláírt nettunói szerződés pedig olyan nagy mértékben előnyös volt Olaszország számára — és éppen ezért kavart nagy vihart Jugoszláviában, ezért húzódott a ratifikációja egészen 1928. augusztus 13-ig —, hogy ebben az időszakban Rómában joggal számíthattak arra: a szerződéssel jelentős mértékben sikerült Belgrádot maguk mellé kötni, következőleg egy magyar-jugoszláv megállapodással sem kellett feltétlenül az olaszokkal szembekerülni. És akkor mindehhez még indokolt a Hory által több ízben felvetett szempontot is hozzátenni. Nevezetesen azt, hogy a Jugoszláviához való közeledést már csak azért is érdemes szorgalmazni, mert lehet, hogy Rómába Belgrádon keresztül nyílik majd meg az út.. .11 5 Visszájára lehet fordítani a külügyminiszter állandó helyettesének a jugoszláviai magyar irredenta mozgalom támogatásának feladatával kapcsolatos—egyébként sok szempontból valóban megalapozott — aggályait is. Hiszen „a politikailag kevéssé önérzetes jugoszláviai magyarság" feláldozása Bethlen számára olyan előnyös kompromisszumnak tűnhetett, amelynek révén jóval többet — ti. jugoszláv vonatkozásban semlegességet és megnemtámadási kötelezettséget — nyerhet. 115 Uo. 196. Többször idézett munkájában Vinaver ugyan nem tud a magyar külpolitika irányítóinak érzékeltetett megosztottságáról, ám a könyvében felhozott tények is a jelen tanulmányban előadottakat látszanak igazolni. Hiszen ha 1926 júliusában magyar részről egy Romániával való megállapodásra törekedtek (i. m. 322.), akkor feltételezhető, hogy a Jugoszláviával történő megállapodás irányába tett lépések mögött nem lehetett figyelem- és erőkoncentráció. A jugoszláv szerző egyébként igen érdekesen fejtegeti, hogy a magyar-délszláv közeledés nem csupán a kisantant ellenállásán hiúsult meg, hanem abban komoly szerepe volt Mussolini sikeres diplomáciájának, amely Belgrád számára a magyar-jugoszláv megállapodás értelmét kezdettől fogva kétértelművé tette. Mert a délszláv külpolitika vezetői számoltak azzal, hogy a magyar-jugoszláv megállapodás Róma pozícióit fogja a Balkánon erősíteni. Az expanzív Olaszországgal szemben Belgrádnak szüksége volt Párizs támogatására. „A belgrádi rezsimnek sokkal jobban megfelelt, hogy a kisantant és Franciaország galambját tartsa a kezében, mint a verébre, Magyarországra vadásszon." I. m. 331—332.
