Századok – 1987
KRÓNIKA - Kovács Endre 1911-1985 (Szarka László) 248
248 KRÓNIKA szélesedett, de a Kun Béla politikai életútját taglaló kiadvány már csak posztumusz munkaként jelenhetett meg a halállal viaskodó tudós alkotó készségének és hallatlan akaraterejének tanúságaként. Nemes Dezsőt tudományos munkásságáért 1954-ben Kossuth-dijjal, 1975-ben Állami díjjal jutalmazták. 1964-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Több mint két évtizeden át elnöke volt az Akadémia Történettudományi Bizottságának és a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának. 1982 őszén a Szovjetunió Tudományos Akadémiája külföldi tagjai sorába iktatta. Hazai és külföldi kitüntetések hosszú sora tanúskodik közéleti tevékenységének elismeréséről, a soha el nem lankadó tennivágyás megbecsüléséről. Ha valaki felmérni próbálja egy jelentős politikus, tudós történetírói tevékenységét, úgy a mérleg megvonásához mindig is két irányból közelíthet. Értékelheti a múlt feltárása, jobb megértése érdekében kifejtett munkásságot, de az évtizedeket átívelő történetírói tevékenység nemcsak a múlt, a jelen, az életmű létrejöttét meghatározó kor jobb megismerése szempontjából is értékelhető. Bármely oldalról közelítsen is a mai és elkövetkező nemzedék Nemes Dezső életművéhez, aligha fogja a hagyatékot csalódottan letenni. Az érdeklődő a fennmaradt könyveket, tanulmányokat, egy példamutató élet maradandó alkotásait — úgy vélem, mindenkor — haszonnal fogja forgatni és tanulmányozni. Siklós András KOVÁCS ENDRE (1911—1985) Erősen fogyatkozóban van az a tudós nemzedék, melynek tagjai még a század elején, a történeti Magyarországon születtek, de fiatalságukat, a két világháború közti húsz esztendőt már kisebbségi magyarként élték meg. „Kisebbségben és igazságban" nevelkedvén, a generáció legjobbjai kezdettől fogva a Duna táji sorsközösség tudatosításán fáradoztak; próbálták hathatós, sorsformáló eszmévé érlelni a középeurópai kis nemzetek egymásrautaltságának tapasztalatait. A szlovenszkói „újarcú magyarok" nemzedékének a tudományok terén nevet szerző jelesei (Balogh Edgár, Jócsik Lajos, Szalatnai Rezső és mások) mellett Kovács Endre is a sokat emlegetett „közös dolgaink" rendezésének szentelte munkásságának jelentős részét. De megesett, hogy olykor-olykor vitába szállt nemzedéktársaival. Mert a történész számára a múlt nem a megszépítő messzeséget, hanem a tények kíméletlen szembesítését, a források hiteles megszólaltatását jelentette. Az elsők közt tudott leszámolni a térség közös problémáinak automatikus megoldódását feltételező szépreményű elképzelésekkel is. Mindezt a tőle megszokott kesernyés indulatokkal fűszerezve, többször is kifejtette életének utolsó esztendeiben, amikor három kötetnyi emlékiratainak írása közben tulajdonképpen egész nemzedékének pályáját próbálta mérlegre tenni, s kifogyhatatlan anekdoták közben ennek a mérlegpróbának egyik-másik eredményébe is beavatta barátait, ismerőseit. Visszaemlékezéseinek eddig csupán az első kötete jelent meg (Korszakváltás, Bp. 1981). Ebből kaphatunk pontos és fölöttébb érzékletes képet arról, honnan és milyen körülmények közt indult Kovács Endre pályafutása. Pozsonyi középiskolai és jogi, ill. bölcsészeti tanulmányai közben egészen fiatalon kezdte el újságírói és szépírói tevékenységét. 1935-ben tanári diplomát szerzett, majd 1937-től a pozsonyi állami gimnáziumban tanított. Pozsonyi éveiben egy verseskötetet, két novellagyűjteményt, egy regényt és több kiérlelt irodalmi tanulmányt jelentetett meg. A bécsi döntést követően az érsekújvári gimnázium tanára lett, de rövidesen az Érsekújvár és Vidéke című helyi lapot is ő szerkesztette. Ott irta meg két regényét, melyek közül a „Prága—Pozsony—Budapest" című (Bp. 1941) a szlovákiai magyar sarlós nemzeték kulcsregénye volt. „A két háború közt" címmel 1944-ben megjelent esszéregénye ugyancsak a nemzedéki összegezés szándékával íródott. Közben 1943-ben az új
