Századok – 1987

FOLYÓIRATSZEMLE - Ben-Israel; H.: Ellentétes célok: Nagy-Britannia és a náciellenes német ellenzék : 230

FOLYÓI RATSZEM LE 231 Kordt 1939 októberében, von Hassel 1940 februárjában, Trott 1942-ben, a chichesteri püspök 1942-es emlékiratában, Goerdeler 1943 decemberében nem mondott le a német területi követelésekről. Egy szovjetellenes blokk létrehozására való célzásaikat a britek primitív náci fogásként értékelték. Nagy-Britanniában a háború egész ideje alatt állandó nyilvános vita folyt a Németországgal kapcsolatos kérdésekről a parlamentben, a sajtóban, a pártok tanácskozásain. A központi helyet a feltétel nélküli megadás foglalta el, emellett a német nép egésze felelősségének problémájával, valamint a háború utáni „másik" Németország milyenségével foglalkoztak a legtöbbet. A nézetek széles sokasága jelent meg, noha legtöbbjükre a sztereotip gondolkodás volt jellemző. Az egyik szélsőséget lord Vonsittart képviselte, aki semmiféle különbségtételre nem volt hajlandó a nácik és a német nép között, eredendően bűnösnek és megváltoztathatatlannak tartva a német jellemet. Ugyanakkor a Lordok Házának 1943 márciusi ülésén Chichester püspöke a másik, nem náci Németország elismerése mellett szólalt fel, a sajtóban pedig Victor Gollancz a faji gyűlölet és a megtorlás propagandájának veszélyeire figyelmeztetett. A német nemzeti karakter mellett a brit politikai vezetők, így Churchill és Attlee, különösen a náci diktatúra és a porosz militarizmus összefonódását hangsúlyozták, az utóbbit tartva a német agresszió fontosabb elemének. Kik voltak a német ellenzék brit támogatói? Az egyház, a németbarátok és a baloldal. A már említett chichesteri püspök többször találkozott német lelkészekkel, és sikertelenül próbált meg kormánytámogatást szerezni elképzeléseihez, amely ugyanakkor nem esett egybe a német ellenzék elképzeléseivel, vagyis nem katonai hatalomátvételre és a megszállt területek fokozatos kiürítésére gondolt, hanem bátor lelkészek által vezetett több millió német keresztény felkelésére, amelyhez a szövetségesek katonai támogatást nyújtanának. Németbarátokon elsősorban az Angliában tanult Trott és Moltke főleg arisztokrata barátai értendők, akik már a háború előtt egy, a brit—német megbékélésre alapuló európai föderáció hívei voltak. Az e koncepciót valló, ún. „kreisaui kör", valamint brit megfelelője, a „civedeni", a háború alatt teljes mértékben elszigetelődött, minden jelentőségét elvesztette. A harmadik csoportba a szocialista baloldal kis számú értelmiségi csoportja tartozik, akiket szélsőségesnek minősített álláspontjuk miatt a harmincas években kizártak a Munkáspártból. A párt vezetői és tagságának többsége a háború idején a német kérdésben egyre kérlelhetetlenebb álláspontra helyezkedett, míg az említett szocialista értelmiségiek, így pl. Laski, Gollancz, Noel-Baker és mások, kitartottak amellett, hogy a német népet nem lehet megkülönböztetés nélkül, kollektive felelőssé tenni a nácizmus bűneiért, sőt, sikraszálltak amellett, hogy a háború után a győztes és a legyőzött országokban egyaránt újjá kell szervezni a gazdaságot. A brit közvélemény többsége ugyanakkor egyre inkább úgy látta, hogy egy haladó és demokratikus társadalmi berendezkedésű Anglia állt szemben egy reakciós Németországgal, ahol még az ellenzéki csoportok is konzervatív, nacionalista és retrográd beállítottságúak. A külpolitika tekintetében még a német szociáldemokrata emigráció ,sem támogatta a brit irányvonalat; nem helyeselték a bombázásokat, a szétdarabolási terveket, a tárgyalásos béke elutasítását, ezért pángermánnak és expanzionistának minősítették őket. Az otthoni ellenzékkel és a külföldi német emigrációval fennálló alapvető külpolitikai nézetkülönbség miatt nem tudott a brit kormány érintkezési pontokat találni velük, hiszen nem a náci rendszer belső ügyei, hanem éppen külpolitikája miatt lépett Nagy-Britannia háborúba, ezt pedig a német ellenzék nem ismerte fel. Az ellenzéki elképzelésben a német hadsereg központi szerepet játszott, ezt pedig a porosz militarizmust megsemmisíteni kívánó szövetségesek nem fogadhatták el. Támogatni tudtak volna egy népfelkelést és egy forradalmi kormányt, de ezt sem a német ellenzék, sem a német hadsereg nem akarta. Az ördögi kör bezárult. E felismerésig Moltke jutott el, megállapítva, hogy „társadalmi forradalomra van szükségünk, nem pedig államcsínyre". (Journal of Contemporary History, 1985. évi 3. szám 423—438. old.) M. T.