Századok – 1987
FOLYÓIRATSZEMLE - Ben-Israel; H.: Ellentétes célok: Nagy-Britannia és a náciellenes német ellenzék : 230
230 FOLYÓIRATSZEMLE kommunisták bekapcsolása mellett, Diaz, a Kommunista Párt főtitkára mégis aláírhatta a csatlakozási okmányt. Az így megalakult, kétségtelenül eléggé laza kötelékű Népfront megtartó elemévé a munkásság körében legnagyobb befolyással rendelkező szocialista párt vált, ugyanakkor a PSOE belső megosztottsága lehetővé tette, hogy egy másik munkáspárt is növelje befolyását, és később, a polgárháború időszakában a kommunista párt a koalíció legnagyobb súlyú tényezőjévé váljon. E folyamat azonban azáltal indulhatott meg, hogy a szocialisták „munkás" szárnya saját pozícióinak erősítését kívánva kivívta, hogy „más munkás csoportok" is egyenlő feltételek mellett csatlakozhassanak a baloldali szövetséghez. Az 1935-ben még Párizsban élő Largo Caballero, aki az 1936 februárjában megalakuló népfrontkormány elnöke lett, és a PSOE többi vezetője felismerte, hogy saját pártjuk viszonylagos egységének megteremtése elengedhetetlenül szükséges a sikerhez. „Ha ezt nem tanulják meg, öt centimót sem adok a blokk szilárdságáért" — írta Azana, a későbbi köztársasági elnök. A Népfront megteremtése és fenntartása valamennyi baloldali politikai erő érdeke volt. ( S isi enta, 1986. július, 67—81. I.) M. T. H. BEN-ISRAEL ELLENTÉTES CÉLOK; NAGY-BRITANNIA ÉS A NÁCIELLENES NÉMET ELLENZÉK Még ma is gyakran vitatott kérdés a Hitler-ellenes német ellenzék és Nagy-Britannia viszonya; a tények kétséget kizáróan bizonyítják, hogy e német csoportok kitartóan törekedtek valamilyen brit támogatás megszerzésére, de a háború előtt és alatt egyaránt teljes sikertelenséggel. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel néhány német ellenzéki személyiségnek kifejezetten jó brit kapcsolatai voltak, és a brit kormány minden más európai ellenállási mozgalmat támogatott. E tanulmány csak a német ellenzék brit orientációjú részével foglalkozik. A címben is megfogalmazott ellentétes célok legelső oka az volt, hogy a háború kitörése után a brit politika a korábban aktív megbékélési kurzus és a brit—német együttműködési törekvések valamennyi elemével gyökeresen szakított, ugyanakkor a német ellenzék ezekkel, mint változatlanul létező tényezőkkel számolt; ez számtalan téves koncepciót szült. Az 1938-as müncheni megállapodás előtt azonban volt egy időszak, amikor a brit kormány és a német ellenzék együtt tudott működni; a Chamberlainhoz küldött megbízottak határozott brit fellépést kértek a Csehszlovákia elleni német támadás megakadályozásához, ugyanakkor ők is hívei voltak a békés úton történő területszerzésnek. Ennek valószínűleg szerepe volt abban, hogy Chamberlain végül a felosztás mellett foglalt állást; így nem igaz az a vád, hogy a Hitlerrel szemben álló német erők lába alól kihúzta volna a talajt, ellenkezőleg, az általuk kívánt megoldást támogatta. Az egy évvel későbbi lengyel válság idején a német ellenzék megismételte akcióját, Hitlerrel szemben határozott fellépést kért, de nem akkorát, hogy az túlzottan megerősítette volna a lengyel ellenállást a német követelésekkel szemben. Az egyik német ellenzéki megbízott, Adam von Trott, meglepődött a harcias brit magatartáson, nem ismerte fel, hogy a brit politika ekkor már minden német kezdeményezést elutasított, nem utolsósorban azért, mert a külföld elég nehezen tudott különbséget tenni a német hivatalos és ellenzéki célok között. A német ellenzék nem ismerte fel, hogy a brit politika a megbékéltetés elvetésévei egyidejűleg visszatért 1918-hoz, a harmincas évek „revizionizmusát", vagyis a Németországnak teendő igen jelentős engedményeket felülvizsgálva visszajutott a versailles-i rendezéshez. A német fél különböző kapcsolatfelvételek alkalmával éppen egy második Versailles elfogadhatatlanságát hangoztatta, miközben a britek már úgy gondolták, hogy az 1919-es békerendszer Németországgal szemben nem volt elég kemény. Az 1937-es határok és a náci rendszer megdöntése 1939 végén már a minimális brit követelést jelentette; ugyanakkor
