Századok – 1987

TÖRTÉNETI IRODALOM - Máté Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása. 1867-1875. (Ism.: Rácz Lajos) 181

184 TÖRTÉNETI IRODALOM 184 elé. A megváltozott szerep akkor látszik körvonalazódni, amikor az új bírósági szervezeti törvény a kerületi táblák utódaként két ítélőtáblát (Pest és Marosvásárhely), főleg pedig a Kúriát fellebbviteli bíróságként kreálja meg. így már lehetősége volt a Kúriának egy modern felsőbírósági szerep betöltésére. Mint legfelső bíróság, a felülvizsgálata során szerzett tapasztalataival, s annak jogi rögzítésével (elvi határozat, jogegységi döntvény) irányíthatta, egységessé tehette az alsó bíróságok folyamatos ítélkezési gyakorlatát. Ezt a funkciót valóságosan csak az új két nagy eljárásjogi törvény (Büntető perrendtartás 1896. XXXIII. tc. és a Polgári perrendtartás 1911.1. tc) meghozatala után láthatta el, mivel ezek rendszeresítették az egyfokozatú fellebbezés intézményét, s így már lényegesen kevesebb per juthatott fel a Kúriáig. Néhány évtizednyi várakozás után született csak meg a két eljárási kódex, de annak pozitív hatása a Kúria ügyvitelére nyilvánvaló. Megnövekedett jelentősége más európai országok felsőbíróságaihoz képest azért is különösen kiugró, mivel az egyik legfontosabb téren, a magánjogban, az egész polgári korszakban elmaradt a várva várt magyar Code Civil. E hiány pótlására a magyar magánjog a feudális hagyományokon — szokásjogi úton — néhány évtized alatt modern burzsoá kötelmi jogot tudott kiépíteni, amelynek létrehozásában majdnem egyforma érdeme volt a korabeli magyar magánjogtudománynak és a Kúriának, illetve ítélkezési gyakorlatának. Jelentőségének megnövekedését mutatja az, hogy a kiegyezés utáni magyar igazságügyi kormányzatok megpróbálják a tanácsadás és a tervezetek szintjén a Kúriát is bevonni a magyar törvényhozás előkészítő szakaszába. Ennek kudarcairól és sikereiről részletesen tájékoztat bennünket Máthé Gábor. Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy Máthé Gábor könyvének fő témája mindössze a kiegyezés utáni bírósági rendszer és igazságszolgáltatási szervezet konstituálása, mégis az jóval túlmutat ezen egyszerű szervezettörténeti kérdésen. Közvetett módszereivel a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nehéz dilemma elé kerültek a dualista időszak magyar kormányai, amikor saját liberális igényeiknek megfelelően egy modern polgári államszervezet kiépítésén fáradoztak, ugyanakkor a Habsburg királyi hatalom katonai erővel is alátámasztott majoritásával szemben, alkotmánylevél híján, de jogi eszközökkel kell megteremteni a korlátozott magyar önállóság garanciáit. Ebből a szempontból kiemelkedő jelentősége van az igazságszolgáltatási szervezetnek, illetve annak mikénti kiépítésének. Mindenesetre ez a két aspektus jelentősen meg is határozza a szervezet kereteit. Az első a modern államszervezet, ahol a polgári jogegyenlőség és jogbiztonság eszméjéből következően preferált helyet kap az állam és a polgár viszonya, illetve a polgár védelme nemcsak polgártársaival, de az állam esetleges túlkapásaival szemben is. Ebből a nézőpontból biztos, hogy nem előnyös a kinevezett bíró a választott bíróval szemben. A dolgot enyhíthették volna egy alkotmánylevél vagy legalább az alapvető polgári jogokat deklaráló törvény meghozatalával, de ez elmaradt. így apróbb intézkedésekben fogható csak meg a polgári államszervezetben igényelt állampolgári jogbiztonság megteremtése. Ilyen a pénzügyi bíróságok esete, amelynek rendezésével már igen korán, jóval a közigazgatási bíróság felállítása előtt az egyik legfontosabb kérdésben, hatalom és polgár viszonyában az adózás kapcsán lehetővé tették, hogy a polgár sérelem esetén bírósági védelmet kapjon. Nagyon is lényeges, bár eddig — talán Sarlós Bélát kivéve — kellően nem méltatott pozitívuma ez a dualista politikai rendszernek. További garanciákat — mint a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege, ártatlanság vélelme—majd az egyes eljárási törvényekben, illetve Büntető törvénykönyvben rögzítenek. Az ilyen jellegű garanciák körét - minden alkotmánylevél és polgári jogi deklaráció híján is — majdnem teljessé tette a Közigazgatási Bíróság bevezetése a századfordulón. Egy kérdésben lehetett volna még nagyobb előrelépést tenni, ami éppen a dualista politikai mechanizmus sajátosságai miatt vált különös jelentőségűvé, s ez az esküdtbíráskodás általánossá tétele. Nyilván az előbb jelzett felismeréstől támogatva sürgették a kiegyezés után a jury-rendszer bevezetését. Alapos vizsgálatokkal deríti ki a szerző, hogy bármennyire is megvoltak a pozitív elméleti hagyományai az esküdtszéki rendszernek a reformkori és 1848—49-es politikai irodalomban és országgyűlési vitákban, sőt a korabeli jogirodalomban is, bármennyire is mód lett volna 1867-et követően a sajtóeljárásban már 1848-ban bevezetett és most ismét felújított esküdtszéki rendszer általános bevezetésére és továbbfejlesztésére, ezt a politikai lehetőséget egy kormányzat sem használta ki. A szerző — nyilván terjedelmi okokból — a kormányzatok ezen magatartását részletesen nem vizsgálja. Világos, magáért