Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vitaülés Levédiáról és Etelközről (Bartha Antal) 155

168 BESZÁMOLÓ Levédia, és különösen Etelköz meghatározására irányuló kísérletemben a DAI 37. 38. 40. és 42. fejezeteiben foglaltakat egyaránt tekintetbe veszem, tudva azt, hogy e fejezetekben az Etelközre vonatkozó értesülések különböző tájékoztatásokból származnak, és azok még csak nem is egyidejűek. Nélkülözhetetlennek gondolom az iszlám kútfőkben olvasható földrajzi adatokat is, ellenére annak, hogy nem ismerik a Levédia és az Etelköz fogalmakat, de feljegyezték, a feltehetően Atil folyónév gráfiáit. A DAI 38. fejezetéből kétféle Etelköz meghatározás áll előttünk, az egyik az Al-Duna és a Don közötti, a másik a Dnyeper és a Szeret közötti területet tartja Etelköznek. Következésképpen én Etelköznek tekintem a Don és az Al-Duna közötti területet, valamint annak kisebb egységeit is. Ligeti Lajos azt tartja, hogy a honfoglalás előtti utolsó századokban a magyar történelem színhelye a Don és az Al-Duna között volt, ő igen találó fantázianévvel, Turkiának nevezi ezt a hatalmas területet, amelyik egészében sohasem volt a magyarság birtokában, egves részein alakultak ki szállásföldjei. Meghatározási kísérletem fogyatékosságai közül az időrendiséggel kapcsolatosra utalok. Régi bajunk a 9. századi történelmünknek az időrendje. Abból a 10. századi magyar hagyományból szoktunk elindulni, hogy Levedi, Álmos és Árpád különböző életkoruk ellenére, a 9. század utolsó harmadában-negyedében kortársak voltak. Pontosítási szándékunktól vezetve figyelembe szoktuk venni az írásbeliség előtti korban az emberek történeti emlékezésének lehetséges mélységét is, amit 950-től visszafele számlálva 2—3 emberöltőre szoktunk kiterjeszteni. Az egy emberöltőnyi időszak feltételezésekor már igencsak engedékenyek vagyunk, és azzal próbálunk bizonyítani, amit bizonyítani kellene. Ha a történeti embertan adatára építünk, akkor a 10. században az átlag életkor, az átlag emberöltő 20—22 esztendőt tett ki. Amit ezen felül tételezünk fel a fejedelmek átlag életkorára nézve, teljesen tetszőleges, igazolhatatlan hipotézisekkel pedig nem boldogulunk az időrend kényes kérdésében. Ismét a gondolatcserénk elé kell bocsátanom, az írásbeliség előtti kor emberei történeti hagyományra kiterjedő emlékezetének sajátosságát és felejtésének intimitását. A 12—13. századi gesztáinkba 250—300 évnél is régibb emlékek lopakodtak be. Nyesztor kijevi író a 11. század végén, Anonymus pedig a 12. század végén emlékezett meg a magyarok Kijev alatt viselt dolgairól, igaz, merőben eltérő előadásban. De vajon, Bulcsu és Termacsu miért felejtették el Álmos fejedelemségét és a Kijev alatti eseményeket? Nincs válasz a kérdésre. Vezéreink feledékenysége a bizánci udvarban, a hagyományőrzés 10. századi szükségletével függ össze, és azzal, hogy mit lehetett, mi volt illő idegen fülek tudomására hozni. A török népek, az oszétek epikus alkotásai, az észak-orosz bylinák emlékezetmélységei és feledékenységei párhuzamként, módszertani, elvi párhuzamként kínálkoznak az írásbeliség előtti magyar hagyományőrzés lényegének megértéséhez. Az időrendiség, az egymástól igen távoli vagy ölelkező eseményekre kronológiai szempontból valósághű emlékezés a hagyománvban lényegtelen volt. A rég- és közelmúlt eszményítése tartozott feladatainak körébe. Levedi, Almos és Árpád egyidejűségére nem építhetünk, még akkor sem, ha a 10. századi magyar hagyomány egyik ága