Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vitaülés Levédiáról és Etelközről (Bartha Antal) 155

BESZÁMOLÓ 169 kortársaknak tartotta őket. Termacsu és Bulcsu közléseiből nem következik, hogy az, amiről hallgattak, nem élt nemzedékük hagyományaiban, és a 2—3 emberöltőnyi időnél régebbi események nem kaphattak helyet a mondákban. Más irányban kísérlek meg időrendi támpontot keresni. Aligha véletlen, hogy Ligeti Lajos és Benkő Lóránd a Jayhani hagyományból merítő keleti szerzőket emlegetnek. Nem azt mondják, hogy Ibn Ruszta és Gardezi szövegezése csaknem hiánytalanul kiteszi mindazt, amit Jayhani a magyarokról tudott. Benkő Lóránd feltételezi, hogy a keleti kútfők értesülése az Ätil melléki magyarokról, Levédia és Etelköz idejénél sokkal korábbi állapotról vall. Ezek szerint a keleti kútfők különböző idők és színhelyek magyarjairól tudnak. László Gyula (Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról. Régészeti tanulmányok. Bp. 1977. 222—223.) kétségbe vonta, hogy Jayhani a 10. század 20—30-as éveiben még mindig úgy tudta volna, a magyarok az Ätil és az Al-Duna tájain tanyáznak. Megkérdőjelezte azt is, hogy Jayhani a 9. század 60—80-as éveinek magyarjairól tudósít. Megjegyzem, a Kárpát-medencében élő magyarokhoz a 10. század 20—40-es éveiben kibocsátott, közép-ázsiai dirhemek kerültek. Jayhani informátorai ismerték a 10. századi magyarok lakóhelyeit. Kristó Gyula (Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980. 87—89.) vitatja László Gyula következtetését, holott nem vele, hanem Zahoder A. B. kompetens véleményével kellett volna vitába szállnia (Kaspiskij svod svedenij. Moszkva, 1962). Zahodernek a megalapozott véleménye az, hogy Ibn Ruszta és Gardezi valóban csak merítettek a Jayhani-hagyományból, és különösen szerencsétlenül tették ezt a magyarokról szóló részek esetében. Jayhani különböző időpontok magyarjairól és szállásföldjeikről készített leírást. Ibn Ruszta és Gardezi úgy merítettek Jayhani eredeti szövegéből, hogy összefüggéseikből kiragadott gondolatokat fűztek össze a magyarokról, ezért csak bajosan lehet következtetni a magyarok lakóhelyeinek változásaira. Zahodernek az a véleménye, hogy a Duna vonalán határos magyarokról és a keresztény bolgárokról szóló mondatok bizonyosan nem az Al-Duna, hanem a Duna feljebb eső szakaszának vidékéről szól. A magyarok felett valóban hatalmas hegyek, a Déli-Kárpátok voltak. Meglehet, rosszul tudom, de ismereteim szerint a magyar szakirodalom nem reagált Zahoder véleményére. Itt van tehát érveim egyik gyenge pontja, a keleti kútfőknek magyarokra vonatkozó értesüléseit nem sikerült időrendi sorba rendezni. Bizonyos, hogy a Jayhani hagyományból merítő keleti szerzők a magyarokra vonatkozó különböző időkből származó értesüléseket nem különítették el. Az egymással szomszédos keresztény bolgárokról és magyarokról szóló tudósítás a következő megfontolásból sem vonatkozik a 9. század 60—80-as éveire és az Al-Dunára. A bolgár uralkodó 865-ben döntött a bizánci kereszténység mellett, a nagyarányú térítések a 90-es években indultak meg. A bolgár ügyekben kompetens Bölcs Leó 904 után nevezi a bolgárokat keresztényeknek. Ezzel inkább a bolgár kormányzat eltökéltségét és nem a nép kereszténységét jellemzi. A Volgától nyugatra fekvő országok viszonyaiban kevésbé járatos közép-ázsiai kereskedők, a 9. század 60—80-as éveiben még nem jellemezhették a bolgárokat keresztényeknek.