Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Jemnitz János: Spanyolország és a spanyol munkásmozgalom 1917-ben 1015
SPANYOL MUNKÁSMOZGALOM 1917-BEN 1057 fiatal tanárként katalán Leridában még köztársasági ifjúsági mozgalom vezetőségi tagja. Ekkor ábrándul ki végleg a polgári köztársaságiakból — és fordul balfelé, mélyülnek el személyes kapcsolatai a munkásmozgalommal. Újra kiadott tanulmányaiban azt húzza alá, hogy a 19. sz. végén a polgári köztársaságiak még fegyvert is fogtak a progresszió eszméinek érvényesítéséért — Cambó viszont 1917-ben ehelyett hangsúlyozottan már visszavonult s szembefordul a tömegmozgalommal. A Cambójelenség nem véletlen, Maurin éppen az ő személyén át láttatja, hogy „Cambó volt annak a pániknak az embere, amely a burzsoáziát 1917-ben elfogta".146 Maurinnak ebben az értékelésében — Cambót és a nagyburzsoáziát illetően kevés a meglepő, egyedi elem. De másik tanulmányában, amelyben Iglesias és Largo Caballero portréját vázolja fel, már annál több az ilyen vonás. Itt nemcsak a szocialista vezetőket marasztalta el — mint akik nem készültek és készítettek fel a forradalomra (ilyen értékeléseket sok más szerzőnél és irányzatnál, kommunistáknál, szindikalistáknál is találunk) — hanem mindezt néhány érdekes megfigyeléssel egészítette ki. Maurin a jelenséget összekötötte azzal, hogy a szocialista párt (PSOE) szerinte erősen megerősödött taglétszámában — de az új tagok jellegzetesen a kispolgárság felől érkeztek. Másfelől arra utalt, hogy a PSOE bázisa Madrid volt, amely nem igazi proletárváros, hanem mint hangsúlyozta: adminisztratív centrum — és „muzeális város". Vagyis kereste a „jelenség" magyarázatát és mélyebbre próbált nézni a felszínnél.147 Maurin cikkei egy másik vonatkozásban is érdekesek, s meglehetősen egyéni kritikát nyújtanak. Maurin ugyanis „a forradalmi tömegeket" nemcsak a szocialista, illettőleg az UGT-vezetőkkel szembesíti — hanem a CNT mérsékelt szindikalista vezetőivel: Seguível és Pestanával is. Maurin nekik is szemükre veti, hogy „különféle szociáldemokrata szalonokban konferenciáztak", amikor a tömegek forradalmi vezetését kellett volna magukra vállalniuk.148 Vagyis Maurin cikkeivel egy másfajta baloldal, sőt „ultrabal" kapott újra hangot. Egy azonban kétségtelen — hogy az egész széles értelemben vett modern baloldali történeti irodalomban sehol nem mutatkozott olyan tendencia, amely polgári liberális irányban tájékozódna, avagy akár a Madariaga-, — akár a Vicens Vives-féle „októbrista" magyarázatokkal, elemzésekkel, terápiával beérte volna. Jellemző, hogy az oktobrista irányzat nagy „visszavonulója", Cambó fölött mindenki pálcát tör, nemcsak az új spanyol marxista történészek és a „tegnapi" szocialista, szindikalista vezetők, hanem mint láthattuk, az oktobrista Vicens Vives is elégedetlen hősével, s a nem marxista Diaz-Plaja is elmarasztalta idézett munkájában. Ezt tette a korszakra vonatkozó egyik alapmunkájában az amerikai Meaker is, aki az 1970-es évtizedben szintén azt húzta alá, hogy Cambó túlságosan félt a forradalmasodó 146 Joaquin Maurin: Los hombres de la Dictadura. Barcelona, 1977. 125. 147 Maurin: i. m. 169—171. 148 Maurin: i. m. 159—162.
