Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Jemnitz János: Spanyolország és a spanyol munkásmozgalom 1917-ben 1015
SPANYOL MUNKÁSMOZGALOM 1917-BEN 1047 a kormány „kemény vonalat" követő tagjainak a befolyására bukott meg. Ezeket az álláspontokat Pabón ismerteti is. S ezután következik az ő felelete, amely kétségtelenül érdekes is, jellemző is. Ebben a vonatkozásban ugyan változatlanul a baloldalt marasztalja el elsősorban, s annak forradalomkészségét hangsúlyozza (bár megemlíti, hogy Iglesias ezt nem akarta, de hozzáteszi, hogy a pártvezetőség nem mert a tömegek ellen fordulni — ami igaz), de nem menti fel a vasutastársaság vezetőit sem. A konzervatív miniszter, Murgos y Mazo feljegyzését idézi, miszerint „a társaság nem provokálta a sztrájkot, de nem is tett semmit annak érdekében, hogy azt elkerüljék".106 Sőt, Pabón messzebb is megy: kijelenti, hogy az elbocsátások ügyében a társaság mind intranzigensebb lett. Azt lehetne mondani ezzel kapcsolatban, hogy az egyetemi professzor „a tények hatása" alá került. Mindenesetre érdekes a társaság elmarasztalása ebben az ügyben, hiszen a Franco-rendszer gyakorlata az ilyen esetekben ugyancsak a kötelező egyeztetés volt. A Dato-kormány pedig éppen ettől riadt vissza, néhány miniszterének javaslata ellenére. így Pabón könnyen lehetett kritikus a válság bekövetkeztéért nemcsak a baloldallal, hanem még Datóval és a nagytőkésekkel szemben is. Merészsége után azonban rögtön vissza is táncolt, és sietett kijelenteni: a felelősséget mégsem lehet egyformán kiosztani jobbra és balra, s „a döntő ok : a baloldal vakhite, a forradalom felé fordulás volt... ez a hit változtatta a vasutassztrájkot forradalmi jellegű politikai-társadalmi konfliktussá".107 Az igazi bűnbak tehát újra a baloldal lett. Ezért tudott azután Pabón egyértelműen örülni annak, hogy a hadsereg elfojtotta a „lázadást", miközben jelezte, hogy a sztrájk bukásában a két döntő mozzanat: a hadsereg kemény, zárt fellépése és Cambó elhatárolódása volt.10 8 S hogy mennyire nem merőben egyéni útkeresésről volt szó, azt bizonyítja, hogy majdnem ugyanekkor — néhány év késéssel — jelent meg egy másik ismert spanyol szerző ugyancsak nagy terjedelmű standard írása — méghozzá a falangista párt kiadójánál! A szerző Garcia Venero, aki háromkötetes nagy munkában dolgozta fel a spanyol és a nemzetközi munkásmozgalom történetét, illetve e két vonulat egymásrahatását. Az 1916—1917-es két esztendőnek a szerző 50 oldalt szentelt. Nagy részletességgel, pozitivista pontossággal rögzíti az eseményeket, az egyes csoportok elképzeléseit, nyilatkozatait. A kritikus ponton Garcia Venero ugyanúgy tárgyalja az összefüggéseket, mint Pabón. Sőt: még keményebben fogalmaz, amikor kimondja, hogy a vasutastársaság Dato ösztönzése nyomán válik hajthatatlanná — a vasutasok pedig ezt követően indítják meg a szolidaritás-sztrájkot.109 Vagyis Garcia Venero sem védi a Vasutastársaságot, de még Datót sem ezen a ponton. 106 Uo. i. m. 539. 107 Uo. 108 Uo. 540—541. '"''Garcia Venero. Maximiliano: História de las Internacionales en Espana. Madrid. II. köt. 1957. 171.
