Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Jemnitz János: Spanyolország és a spanyol munkásmozgalom 1917-ben 1015
1044 JEMNITZ JÁNOS Madariaga szerint a jobb- és a baloldali szélsőségesek lehetetlenné tették. 97 Magáról a sztrájkról rendkívül szűkszavúan, néhány sorban emlékezik meg. Noha az 1917. július—augusztusi napok megelevenítése feltűnően rövid Madariaga munkájában, a szerző elkötelezettsége nagyon világos. Nemcsak az derül ki, hogy mit tekintett kívánatosnak és mit zavarónak. Egyértelmű az is, hogy a sztrájk letörését végül is egyetlen tényezőre vezeti vissza: a hadseregre; arra, hogy a hadsereg teljes egészében a kormány rendelkezésére állt, s a forradalmárok, reformerek nem tudták maguk mellé állítani.98 Ebben Madariagának kétségtelenül igaza volt, ezt a későbbi marxista történetírók is fontos — csak nem ennyire perdöntő, egyedüli — tényezőnek ítélik. Feltűnő, hogy az olyannyira racionális Madariaga írásában mily nagymértékű a fogalmi tisztázatlanság. Az augusztusi események kapcsán egyszerre ír sztrájkról (általános sztrájkról nem!), majd zavargásról (disorder, ill. Unruhen), a következő mondatban azonban már kifejezetten „forradalmat" említ. Végső ítélete egyszerre sújtja a baloldalt és a jobboldalt, a munkások „forrófejű" vezetőit okolja, hogy a liberális gyűlés (mármint a júliusi) megbukott, és a hatalom a hadsereg kezébe ment át.99 Jellegzetes, hogy Madariaga a „forrófejű" vezetőket nem nevezi meg — hiszen az egész szocialista vezérkart is felsorolhatta volna. Azt sem érinti, hogy az akciót végül is Lerroux és Melquiades Alvarez sem dezavuálta nyilvánosan. Az is ismeretes, hogy a liberálisok barcelonai július 19-i akciója nem a munkások „forrófejű vezetői" miatt bukott meg, hanem a kormány zavarta szét könnyűszerrel, amiről Madariaga meg sem emlékezik. Ekkor következett be a sokszínű radikalizálódás — amit erősített a kormányzati provokáló magatartása, amiről Madariaga szintén hallgat. A hosszú ideig példaszerűnek tekintett liberális könyv tehát éppen a kritikus időpontot, eseményeket illetően nemcsak gyenge, hanem hibás, félrevezető is — s éppen a szerző felfogása nyomán az. Szinte zárójelben érdemes megjegyeznünk, hogy Madariaga egy jóval később írt munkájában még egyszer érintette ezt a korszakot. Ez amolyan életlezáró visszapillantás, majd fél évszázaddal későbbről, merőben más korszakból, más impressziók hatása alatt. Megemlékezik Lerroux-ról, de a késői, Francóval szembeforduló Lerroux emléke teljesen „kiszűri" az 1917-est. Largo Caballero megjelenik, de Madariaga emlékében már az 1930-as évekbeli alakja dominál, s így már 1917-ben is szembeállítja Largo Caballerót és Besteirót, noha a tények ismeretében ez nem látszik indokoltnak. A publicista-politikus Madariaga egyértelműen fölébe kerekedett a történetíró Madariagának.100 97 Madariga, i. m. 401—403. — A magyar olvasónak erről gondolom, a magyar októbristák értékelései juthatnak eszébe. 98 Uo. 403. 99 Uo. 100 Madariaga: Espanoles de mi tiempo. Barcelona, 1981. 78—79. Madariaga jellegzetes módon e kései írásában még azokról sem mond 1917-tel kapcsolatban újat, akik e válságos évben kulcsszerepet játszottak bármely oldalon.
