Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Jemnitz János: Spanyolország és a spanyol munkásmozgalom 1917-ben 1015
SPANYOL MUNKÁSMOZGALOM 1917-BEN 1043 erőktől. így fogalmazott: „túlzás lenne forradalomnak nevezni. Lényegileg a gondolatok szétbomlása."9 5 Maeztu valósággal saját mellét verve látott 1917-ben valamiféle mély bűnbeesést (ahogyan ezt tette a magyar szélsőjobboldal is ebben az időben a magyar 1918-as forradalommal). Ezért írta: „1917-ig azt mondhattuk, hogy nincsen több konfliktusunk, mint amennyi apáinkat is foglalkoztatta." Igaz, Maeztu meglátta azt a változást, hogy a politikai felszínen a két vezető párt váltógazdasága véget ért, hogy „1917-ig a vezető pártok nem kellett hogy érezzék a rendszer mély reformjának szükségét" — ennek azonban 1917-ben vége szakadt. Igen nagy hatóerőként tüntette fel az orosz forradalom hatását is. Maeztu az eseményekben azonban csak „a jó rend" (buen orden) megbomlását és a felforgató erők érvényesülését látta. Értékrendjében 1917 valóban fontos helyre került — csak éppen számára 1917 a hitetlen, anarchikus erők, a „rosszak" előtérbe kerülését jelentette. Az 1917-es év harcainak jelentőségét az utókor történetírói is minden esetben aláhúzták. Ezt tette az 1930-as évek ismert liberális történetírója, Salvador de Madariaga is. A liberális publicista, történetíró Madariaga nemcsak professzor, hanem emigránsként előkelő angol, francia és svájci lapok szívesen fogadott „spanyol szakértője" is volt. Nagyobb cikket publikált a Manchester Guardian, a Times, a New Statesman and Nation, a Neue Zürcher Zeitung hasábjain, és egy időben a Spanyol Köztársaság követe is lett. Nagyobb terjedelmű, „Spanyolország" c. írását még ez előtt írta. Azon nyomban lefordították németre és angolra. A német nyelvű kiadás 1930-ban, az angol 1931-ben jelent meg.96 Madariaga egyik jellemző sajátos vonása a világos, egyenes beszéd volt — mindenféle köntörfalazás nélkül. Elkötelezetten és szigorúan bírálta a spanyol gazdasági, társadalmi, kulturális elmaradottságot. Egyértelmű „hősei" az „1898-as nemzedék" tagjai, az értelmiségi reformerek és néhány századfordulós liberális politikus — távolról sem mindenki. Erre az időre vonatkoztatva elismerően írt még a szocialista — de nem az anarchista — munkásmozgalom úttörőiről is. Ami viszont a konkrét háborús viszonyokat és az 1917-es válságot illeti, a Madariaga által felvázolt kép rendkívül vázlatos, főként ha a marxista szellemű történészek későbbi alapos írásaival vetjük össze. Megemlékezik ugyan már a „hármas válságról", a katonatiszti junták, a katalán autonomisták és a munkásmozgalom jelentkezéséről, de elemzése túlontúl is egyszerű. Az örökölt társadalmi, politikai bajok mellett a válság kirobbanásában szerinte a király és környezete, a politikusok, vezetők kisszerűsége, alkalmatlansága játszott igen nagy szerepet. A kínálkozó „jó" alternatíva a liberális burzsoázia erőfeszítése, vagyis a júliusi barcelonai parlamenti képviselői gyűlés nyomán alakulhatott volna ki. Ezt az optimális megoldást 95 Maeztunak ez a cikke eredetileg az Ahora c. madridi lap 1930. decemberi számában jelent meg. Cikkeinek válogatása később új kiadásban jelent meg. Ramiro Maeztu: Liquidación de la Monarquia parlamentaria. Madrid. 1957. 164—167. 96 Salvador de Madariaga: Spain. New York, 1931. (Német kiadás: Spanien. Stuttgart—Berlin, 1930.)
