Századok – 1986

Tanulmányok - Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illirizmus szülőatyja. Magyar–horvát viszonyt az 17–18. század fordulóján 943/V–VI

MAGYAR—HORVÁT VISZONY A 17—18. SZÁZAD FORDULÓJÁN 953 megkönnyítsék, másrészt pedig, hogy a latin istentiszteleti nyelvet sikeresen terjeszthessék, a zengg-modrusi glagoljás püspökök betiltották. Ugyanígy ismeretlen maradhatott előtte az a tény is, hogy egyes lutheránus hitre tért horvát főurak (a Zrínyiek és Erdődyek) saját birtokaikon is állítottak nyomdát, s néhány évtizedig ezek is nyomtattak szláv nyelvű könyveket (pl. Werbőczi Tripartitumának horvát fordítását). Végül nem tudhatta Ritter azt sem, hogy az ellenreformáció megindulása után, amikor a főúri családok rekatolizáltak, s nyomdáikat megszüntették, a protestáns hívek számára német földön, Tübingenben létesült egy délszláv nyelveken nyomtató tipográfia, amely 1559 és 1595 között szlovén és különböző dialektusokban horvát egyházi könyveket is előállított.33 Meggyőződhetett azonban arról, hogy Zágrábban az ő diákoskodása idején, s a következő évtizedek folyamán sem létezett semmiféle nyomda. A jezsuiták csak a 17. század első felében tartottak fenn egy műhelyt, de idővel ezt is feladták. Varasdon is átmenetileg fennállt egy nyomda, de valószínűleg ez is csak kisnyomtatványok elkészítésére volt alkalmas. Köztudott dolog volt, hogy az a néhány papi vagy világi író, aki a század közepe táján nyomtatott művel ajándékozta meg a horvát olvasóközönséget, írását Velencében, Laibachban, Grazban, vagy Bécsben adta sajtó alá.34 Nem volt nehéz Ritternek rádöbbennie arra, hogy ez a feltűnő nyomdahiány teljesen érthető. Ahol nincs irodalom, vagy csak olyan szegényes irodalmi tevékenység folyik, mint hazájában, ott valóban nincsen szükség nyomdára. Pedig hát — így gondolkodhatott — a társadalomban, amely oly széles körben intellektualizált volt, mint Horvát—Szlavónországban ebben az időben, ott szükségképpen érvényesülnie kellene a könyv iránti igénynek is. Ebben nem is tévedett, hiszen most már nem csupán a főpapság volt müveit réteg, hanem az arisztokrácia, a középnemesség, sőt részben a városi polgárság is. Hol van hát akkor a hiba? — kérdezhette önmagától. Nyilván ott — így következtetett — hogy a vallásos tevékenységen kívül szellemi alkotómunkára is hivatott magas képzettségű egyházi személyek, kivált a káptalan tagjai nem tartják kötelességüknek a nép- és nemzetnevelés feladatát; nem írnak sem tudományos, sem ismeretterjesztő, sem gyakorlati hasznú könyveket, sőt még imakönyveket sem.3

5 E társadalmi feladat vállalását a világi főuraktól nem lehetett elvárni, hiszen az ő hivatásuk a hadvezetés és az országos politikában való részvétel volt. Istvánffy Miklós, Pethő Gergely, vagy Zrínyi Miklós a költő egészen kivételes jelenségszámba ment. S ami Ritterben nyilván keserű érzést kelthetett, hogy a művelt urak, ha egyáltalán írtak valamit, általában nem horvátul, hanem magyarul vagy latinul tették azt. Horvát 33

Minderről Tarczay, A reformáció 17—36. — A Tripartitum fordítását Ivan Pergossich készítette kaj horvát dialektusban: kinyomtatták Nedelicen 1574-ben. L. RMK II. k. 34—35. 1. 136. sz. 34

Tarczay, uo. 44., 53. 1. — Klaic, Ritter 34. 35 A 16—17. századbeli horvát írókról Safarik, Pavel Josef: Geschichte der iiiirischen und kroatischen Literatur. Aus dessen handschriftlichen Nachlasse herausgegeben von Josef Jirecek. Prag, 1865. 271—281. S. Margalits, i. m. I. k. 96—98.