Századok – 1986
Tanulmányok - Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illirizmus szülőatyja. Magyar–horvát viszonyt az 17–18. század fordulóján 943/V–VI
MAGYAR—HORVÁT VISZONY A 17—18. SZÁZAD FORDULÓJÁN 945 vélemény szerint szinte áttörhetetlen útelzárója volt a tenger mentén Ausztria felé előnyomulni igyekvő oszmán hadaknak. — De fontos hely volt Zengg a polgárváros is. Jelentősége abban állt, hogy mind a horvátság, mind a magyarság számára — Buccari mellett — egyetlen olyan tengeri kikötőül kínálkozott, amelyen át Itáliával kereskedelmet lehetett folytatni. Vár és város azonban nem volt egybeforrva. Nemcsak falak által, hanem társadalmilag-jogilag is elhatárolódtak egymástól. A város lakossága kereskedőkből, mesteremberekből és hajósokból állt; polgársága 1483 óta szabad királyi városi önkormányzattal rendelkezett. A vár védőmüvek közé zárt nagy katonai tábort alkotott és saját kapitányának, illetőleg a horvát végvidék főkapitányának, generálisának parancsnoksága alatt állt. Különböztek egymástól abban is, hogy a város lakosságának zöme horvátokból — a papi értelmiség szóhasználata szerint — „illírekből" állt, a várbeli hadinép pedig osztrák—német zsoldosokból rekrutálódott; tisztjei is osztrákok voltak. A polgárság és katonaság közötti viszony — miként más hasonló esetekben — itt sem volt zavartalan. A szoldteszka lenézte a cíviseket, s jogtalan beavatkozásokkal és követelésekkel hatalmaskodni igyekezett fölötte. A fegyvertelen polgárság úgyszólván ki volt szolgáltatva mind a várkapitányok önkényének, mind a közkatonák rendbontásának. Horvát-Szlavónország kormányzója, a bán és rendjeinek tartománygyülése, a sabor semmiféle joghatósággal nem bírt a katonaság fölött; tőlük védelmet várni nem lehetett. Katonai és gazdasági szerepe mellett Zengg még egy harmadik tekintetben is jelentőséggel bírt: a 12. század óta püspöki székhelye volt a horvát tengerparti egyházmegyének s újabban, a török hódítás óta a mögötte fekvő, vele egyesített modrusi dioecesisnek is. Különös jellemzője volt ennek a püspökségnek, hogy az itteni papság — ellentétben a zágrábi egyházmegye s egyáltalában Európa római katolikus papságával — nem latinul végezte a liturgiát, hanem régen elnyert pápai engedély alapján, horvát nyelven, mégpedig a tengermelléken használt ca dialektusban — ahogy ők maguk mondták — „illírül". Mi több, nemcsak a latin nyelv volt számukra ismeretlen, hanem a latin alfabétum is; szerkönyveik a görög minuszkulákból kialakított ősrégi ún. glagolita írással készültek.9 Nos, a gyermek Ritter ebben a különös környezetben nőtt fel. Ősei németek voltak, mint zsoldos katonák egy évszázaddal előbb Elzászból kerültek Zenggbe. Idővel azonban elhagyták a katonai szolgálatot, sikerült bejutniok a polgári rendbe, s ennek keretében mindinkább elhorvátosodtak.10 Ritter atyjának már nemeslevele is volt. Ő maga minden bizonnyal horvátnak született, s horvát nyelven nyerte a körülötte levő világról első ismereteit. A betűvetést azonban mégsem glagolita jelek 9 Klaic, i. m. 39—40. str. — Enciklopedija Jugoslavije. 7. sv. Zagreb, 1970. 183—185. str. — Vanyó Tihamér: Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona országainak egyházmegyéiről 1600—1850. Pannonhalma, 1933. 353—392.1. — Hadrovics László: Magyar és délszláv szellemi kapcsolatok. Bp. 1944. 10 A Ritter-családról Klaic, i. m. 3—12. str.
