Századok – 1986

Történetirodalom - Both–Csizmadia–Hajdú–Horváth–Nagyné: Egyetemes Állam- és Jogtörténet (Ism.: Rácz Lajos) 892/IV

892 TÖRTÉNETI IRODALOM ВО TH— CSIZMADIA—HAJDÚ— HOR VÁTH—NAGYNÉ EGYETEMES ÁLLAM- ÉS JOGTÖRTÉNET Tankönyvkiadó, Bp. 1984, 516 о. Közismert, hogy nemcsak eleinknek, hanem korunk oktatóinak is komoly próbatételt jelent a tankönyvírás. E munka egyik nehézsége feltétlenül a napjainkra hatalmasra duzzadt tudományos ismeretek világos rendszerbe foglalásában és elemzésében leledzik. Másfelől viszont a feldolgozás módját és kereteit messzemenően meghatározzák a minden tudományágban óhatatlanul kialakuló hagyományok. A buktatók elkerülése, s az irás eredményeként korszerű, kvalifikált sommázat készítése nem tartozik jelenlegi tudományos életünk kellően értékelt feladatai közé. Mindezek a megállapítások meghatározó érvényűnek tűnnek, ha kezünkbe vesszük az Egyetemes Állam- és Jogtörténet stúdiumának legújabb tankönyvét. Az öt szerzőből álló kollektíva már eleve az e tudományágban felgyűlt ismeretek mennyiségét és sokszínűségét érzékelteti, s egyúttal garanciának látszik a tárgy müvelésénél elengedhetetlen számos idegen nyelven megjelent forrás és feldolgozás hasznosítására is. Illő továbbá kiemelnünk, hogy nálunk az egyetemes jogtörténet kialakulásakor magán hordta a szükségmegoldás bélyegét. Ugyanis a neoabszolutizmus idején a hazai oktatásból száműzött magyar jogtörténet pótlására, illetve burkolt visszaállítására ötlötte azt ki a nagynevű Wenzel Gusztáv. Ez az új tárgy, az „egyetemes európai jogtörténet" szolgált azután alapul már igen korán a magyar összehasonlító jogi munkálkodás megindításához. Ilyen módon a kényszermegoldás egy nívósabb kutatási megközelítést eredményezhetett, s feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a lassan kiépülő burzsoá magyar jogrendszert a fejlettebb nyugat-európai mintákhoz idomítsák. Ám ez a Wenzel által kezdeményezett egyetemes európai jogtörténet szemlélete, úgy tűnik, ha akaratlanul is, de máig hat. Tény, hogy a szerzői kollektíva szívós és kitartó munkájának, s a címben is ígért egyetemesség igényének ellenére sem sikerült sokszor átlépni a kontinensünkön kialakult nagyobb jogrendszereket. Talán csak az Egyesült Államok kivétel ez alól, bár annak angolszász genezise mind államszervezetében, mind az egyes konkrét jogterületein egyaránt ma is kísért. Igaz, hogy a tankönyv tartalmaz utalásokat a kontinentális és az angolszász jogrendszereken túli más nagy területekre, mint mohamedán jog vagy hindu jog stb., de lényegében a két elsővel foglalkozik; viszont ez a didaktikai lehatárolódás magyarázható a tankönyv terjedelmével. A kontinensre koncentrálás ellenére is akaratlanul felvetődik, hogy az ismertetésre kerülő európai jogrendszerek — úgymint angol, francia, német, olasz, orosz — között a válogatás kellő súlyú volt-e, hiszen nem találkozunk a tankönyvben skandináv államokkal, vagy Spanyolország, Portugália, Hollandia egykor világbirodalmaik révén szintén egyetemes hatással bíró állam- és jogrendszereivel. Hosszas megfontolás eredménye lehet az a döntése a szerzői kollektívának, hogy az ókori és a feudális állam- és jogfejlődésből csak az általuk legszükségesebbnek ítéltet adják írott tananyag formájában az olvasónak (az ötszáz oldalból kb. ötven), s a hangsúlyt a burzsoá fejlődésre helyezik. E módszernek a merev keresztülvitele azonban lehetetlennek tűnt egyes jogrendszerek bemutatásában, így különösen az angol és orosz állam és jogrendszer tekintetében. Tehát olyan esetekben, amikor vagy nagyon korán vagy nagyon későn zajlik le a polgári forradalom, s mivel a fejlődés óhatatlanul őrzi a korábbi feudális jelleg dominanciáját, ezért a szerzők kénytelenek a feudális előzmények részletesebb taglalásába bocsátkozni. Ebből viszont az következik, hogy a feudális korszak alaposabb bemutatását mégsem lehet mellőzni, bármennyire is — a szerzők feltételezett álláspontja szerint —jelen időszakunk megértéséhez alapvetően a burzsoá fejlődés ismerete segíthet hozzá bennünket. Talán megkockáztathatjuk azt a javaslatot, hogy ilyen szerkesztési mód és ilyen terjedelmi korlátok mellett esetleg szerencsésebb megoldást hozhatott volna, ha az amúgy is rövid és kissé partikulárisnak tűnő ókori fejezetet elhagyják, s az így nyert teret a feudális kor részletesebb ismertetésére fordítják. Bár az ókori részből mind tartalmilag, mind formájában kiemelkedik a görög állammal és joggal foglalkozó fejezet, mégis megfontolandónak látszik e témakörnek esetlegesen a római jog stúdiumához való átengedése. Egy ilyen bővítés a római jogi tanítást is egy még inkább ókori