Századok – 1986

Történetirodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Katus László) 885/IV

888 TÖRTÉNETI IRODALOM JCülön kisebb fejezetek foglalkoznak a Lajtán túli vallásfejlődés két sajátos termékével: az ún. német katolikus mozgalommal (Wolfgang Häusler) és az ókatolikus egyházzal (Hans Hoyer). Az előbbi a német „Vormärz" polgári demokratikus égyházi ellenzékének, valamint a racionalista és liberális szellemű valláskritikán alapuló ún. „forradalom teológiája" irányzatnak ausztriai utóélete volt, s az 1848-as forradalom idején élte virágkorát, elsősorban Bécsben, Grazban és más nagyobb városokban. A mozgalom — amelynek alapvető belső ellentmondása volt, hogy vallási jellegű közösséget akart létrehozni vallás, hit nélkül — azonban hamarosan lehanyatlott; propagálói és hívei később az ún. szabadgondolkodó mozgalomban tűnnek fel ismét, amelynek mintegy ideológiai, szervezeti előzményét alkották. Az ókatolikusok 1870-ben, az első vatikáni zsinat idején szakadtak ki a katolikus egyházból, a neves német egyháztörténész Döllinger vezetésével, mert a hit kérdéseiben való pápai tévedhetetlenség dogmáját nem tudták elfogadni. Az ókatolikus egyház, amelyet 1877-ben törvényesen is elismertek, később egyéb reformokat is magáévá tett: elvetette a fülbegyónást, a kötelező papi cölibátust, az egyháznak zsinati szervezetet adott a laikusok fontos szerepével, s a liturgiában bevezette az anyanyelv használatát. A Habsburg Monarchiában 1910-ben több mint 2 millió zsidó élt (a lakosság 4,5%-a), s a zsidó közösségek életében radikális átalakulást eredményezett az izraelita vallásnak a polgári forradalmat követő recepciója, a zsidók állmpolgári egyenjogúsítása, emancipációja. A birodalom zsidóságának történetét Wolfgang Häusler (Wien) foglalta össze egy viszonylag rövid, de rendkívül információgazdag fejezetben, amelynek már a címe is jelzi az alapvető problémát: az ausztriai zsidóság mozdulatlanság és haladás között. A jogi és állampolgári egyenjogúsítás és a polgári társadalomba való integrálódás felbomlasztotta a korábbi zárt, az emberi élet egészét, annak minden vonatkozását átfogó és szabályozó zsidó közösségi lét kereteit, s a zsidóság sajátos életformából felekezetté, az egyenjogú állampolgárok egyik lehetséges vallásává alakult át. Mityen mértékben asszimilálódjanak, integrálódjanak a környező társadalomba, mit őrizzenek meg s mit adjanak fel az ősi zsidó hagyományból, a sajátos létformából, a kultusz és rítus elemeiből? — ez volt a nagy kérdés, amelyre a Monarchia különböző területein élő zsidó közösségek a választ keresték. A liberális reformerek és az ortodoxok közötti vitákat, valamint a különböző közvetítő irányzatokat sokoldalúan mutatja be a tanulmány. Ausztriában — főleg Bécsben — sikerült az ellentéteket mérséklő, kiegyenlítő kompromisszumot találni, Magyarországon viszont éles konfrontáció alakult ki a főleg az ország nyugati és északi városaiban erős ortodoxia és a Pesten összpontosuló reformer neológok között, s ez a konfrontáció az 1868—69. évi izraelita kongresszust követően szakítást is eredményezett a magyarországi zsidó hitközségekben. Igen érdekes fejezete Häusler tanulmányának a galíciai zsidóság keretében a 18. századtól kibontakozó népi jellegű, karizmatikus és eksztatikus jelenségektől (pl. rituális tánc) kísért vallási megújulási mozgalom, az ún. chászidizmus ismertetése és értékelése. A chászidizmus hatása Magyarországon is kimutatható, s fontos szerepe volt a sajátos zsidó népi elbeszélőművészet, a zsidó humor kialakulásában. Rámutat a szerző a zsidóság — főleg a keleti zsidóság — asszimilálódásának és polgárosodásának korlátaira is, s főleg az asszimiláció kudarcainak, a Monarchia polgári társadalmába való integrálódás részbeni elmaradásának tulajdonítja a zsidó nemzeti irányzatok, a cionizmus születését és viszonylag széles körű hatását a századelőn. Áttekintése végén úgy véli, hogy a Monarchia zsidósága körében kialakult sokszor ellentétes irányzatok sajátos szintézise a 20. század nagy zsidó gondolkodójának, Martin Bubernek a munkásságában valósult meg. Az 1878-ban osztrák—magyar megszállás alá került, majd 1908-ban államjogilag is végérvényesen a Monarchiába kebelezett Bosznia-Hercegovina új színt hozott a Habsburg-birodalom vallási térképére. Bosznia lakosságának mintegy harmada ugyanis mohamedán vallású volt, a 43%-ot kitevő ortodox és a 23%-nyi katolikus mellett. A boszniai mohamedánok helyzetét Ferdinand Hauptmann grazi professzor ismerteti, rámutatva arra, hogy a mohamedán kérdés egyúttal társadalmi problémát is jelentett, mert Boszniában a mohamedánok közül kerültek ki a földesurak (bégek és agák), valamint a szabad parasztság túlnyomó része, míg a keresztény parasztok többsége feudális függőségben élő kmet volt. A Habsburg Monarchia történetének új kötete, amelynek gazdag tartalmú, sok új információt közlő fejezeteit röviden ismertettük, nemcsak a szorosan vett vallás- és egyháztörténet számára jelent fontos hozzájárulást. Nélkülözhetetlen segédkönyve lesz egyfelől a kultúrtörténet különböző ágaival, másfelől a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó kutatóknak is. Csaknem valamennyi felekezet kitüntetett szerepet játszott