Századok – 1986
Történetirodalom - Die Deutsche Revolution von 1848/49 (Ism.: Erdődy Gábor) 882/IV
882 TÖRTÉNETI IRODALOM Alkotmányos megegyezésben reménykedni, mi több, azt külpolitikai programként hirdetni 1849-ben sokkal nagyobb illúziónak bizonyult volna, mint vállalni a nemzetre kényszerített háborút. Nem véletlen, hogy a „48-as kiegyezést" hivatalos irányvonalként megfogalmazó politikai csoportosulás 1849. február végétől nem is működött. Pusztaszeri László könyvét—jelzett ellenvetéseinkkel együtt — példásan korrekt írásnak, a Nemzet és Emlékezet c. sorozat jelentős kötetének tartjuk, amely széles rétegek számára foglalja össze ismereteinket, nem egy ponton helyesbítve, kiegészítve azokat, belső ellentmondásaival pedig a problémák továbbgondolására, újabb részkutatások elvégzésére ösztönzi a történészt. Erdódy Gábor DIE DEUTSCHE REVOLUTION VON 1848/49 (Hrsg. Dieter Langewiesche) Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1983. 405 o. A NÉMET FORRADALOM 1848/49-BEN Bár a német nemzeti identitástudat alakulásában 1848 meghatározó szerepet nem játszott, történelmi fogódzókat kereső legitimációs törekvéseik során különböző korok különböző politikai irányzatai mégis gyakran indultak harcba örökségéért. A túlaktualizáló-leegyszerűsítő értelmezések mellett (Namiers: az 1848-as liberálisok Hitler előfutárai voltak; Wentzcke: 1848 törekvései 1933-ban teljesedtek ki; stb...) folyamatosan voltak jelen azok a 48 lényegét megértő írások, melyek közül válogatva a kötet szerkesztője nyomon követi a forradalom 1848 utáni értelmezésének változásait, bevezetőjében pedig áttekintést ad a legfontosabb historiográfiai problémákról, megjelölve a további kutatások szükséges irányait is. A tematikailag három részre tagolt tanulmánygyűjtemény hét írásból álló első fejezete 1848 német fejlődésre gyakorolt hatását vizsgálja. A sikertelenségből táplálkozó önkritikus hangvételt mértéktartó nemzeti önérzettel társítva, az európai folyamatok szerves részeként mutatja be a hazai fejleményeket, a hangsúlyt azonban a német forradalom önálló minőségét meghatározó specifikus tényezőkre helyezve. Rudolf S tadelmann (Das Jahr 1848 und die deutsche Geschichte) a bukást előidéző alapvető belső ellentmondást a liberálisok — a középállamok fejlettségi szintjének megfelelő, a szuverenitást a korona és a népképviselet között megosztani óhajtó — törekvéseiben jelöli meg. Magatartásuk gyökereit a monarchiával szembeni alattvalói érzelmeket tartósító vormärzi alkotmányfejlődésben ragadja meg, amely ugyan lehetővé tett még szerinte egy viktoriánus típusú (1. liberális örökös császárság) kibontakozást, egy erős középrendi mozgalomra támaszkodó szociális reformpolitikát, amennyiben a belső megosztottságtól gyenge forradalmi mozgalom nem hátrál meg a Hohenzollernek trónja előtt. Friedrich Meinecke (1848 — Eine Säkularbetrachtung) a 19. századi német fejlődés legjellemzőbb vonásának azt tartja, hogy többszöri próbálkozás ellenére sem tudta megteremteni a felsőbbségi államot békés reformokkal elbontó nemzeti egységet. A sikertelenségért éppúgy felelőssé teszi a kor jelentős „idealista" politikusait: Gagernt, Gerlachot, Marxot stb mint az álmodozó, romantikus, pszichopatának nevezett IV. Frigyes Vilmost, mindenekelőtt azonban a fejedelmekben és alattvalóikban egyaránt erősen élő partikularizmusra irányítja a figyelmet, mely megakadályozta az egységes forradalmi akarat megnyilvánulását. Karl Griewank (Ursachen und Folgen des Scheiterns der deutschen Revolution von 1848) a tavaszi változásokat a fejedelmekkel szemben zárt frontot alkotó, nyugati liberális szellemben fellépő városi népmozgalmak sikerének tulajdonítja. A klasszikus liberális program azonban — hangsúlyozza Stadelmann optimizmusát megkérdőjelezve — gazdaságilag és társadalmilag elmaradott valósággal ütközött, ami a szociális kérdés megoldását akadályozta, s megalapozatlan liberális félelmeket ébresztett a
