Századok – 1986

Történetirodalom - Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában (1519–1900) (Ism.: Urbán Aladár) 866/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 867 közöl. Bár íz elnevezés eredetét Szabó Lászlónak nem sikerült megfejtenie, széles körű ismeretekről tanúskodik az a meggyőző fejtegetés, amely szerint a magyar származású Maximilianus Transylvanicus anyagilag is részt vállalt a Magellán-expedícióban, és ami még fontosabb: ő szerezte meg V. Károly jóváhagyását a nagy vállalkozáshoz. Magellán — tételezi fel a szerző — háláját le akarta róni főrendü pártfogója iránt, s egy addig ismeretlen földrajzi pontot kívánt róla elnevezni. Mivel Transylvanicus írásainak tanulsága szerint is visszahúzódó természetű volt, ezért választotta a hála közvetett megnyilvánulását, és az egyik lagúnát nevezte el „la hungará"-nak. . . A paraguayi őserdők mélyén az egyik indián telep templomának romjai közül Patrona Hungáriáé köriratú körmöcbányai poltura került elő, 1707. évi verési dátummal. Nem kétséges, mondja Szabó László, hogy aki II. Rákóczi Ferenc csekély értékű rézpénzét magával vitte az Újvilágba, az csak magyar jezsuita lehetett. Ezt követően széles körképet rajzol a Dél-Amerikában működött magyar származású jezsuiták kulturális szerepéről. Közülük Orosz László volt a legjelentősebb, akinek nagyértékü irodalmi tevékenysége érdekességét növeli, hogy Nagyszombatban 1759-ben kiadott — de később bezúzott — munkájának kézirata a pesti Egyetemi Könyvtárban található egy, a megsemmisitéstől megmentett nyomtatott példánnyal együtt. Ezt követően a dél-amerikai magyar jelenlét ellenpontja következik. Egyik a holland „Nijenborg" fregatta 1763. évi lázadásának története, ahol a Nagy Frigyes seregéből szabadult Molnár János huszárkapitány volt a lázadók vezére. A másik romantikusabb: Szalay Lőrinc, „Buda grófjának" balladája. Szalay a La Plata mentén elterülő pampákon garázdálkodó rablóvezér, akit 1801 -ben végül elfogtak, és négy társával együtt Buenos Airesbe vittek, ahol a katonai bíróság felnégyelésre ítélte őket. Szalay gyóntatójának „felfedte", hogy ő magyar főnemes, jobbágyok ura — és végrendelkezni akar. A pap kérdezősködésére elmondta, hogy francia fogságból egy Dél-Amerikába tartó vitorlásra menekült, s itt balvégzete a rablók közé sorolta, honnan nem tudott menekülni. A pap hitt a történetnek, beszámolt házfőnökének, aki pedig azonnal kihallgatásra jelentkezett az alkirálynál. A hír, hogy a rablók között magyar főnemes található, Buenos Airesben nagy izgalmat váltott ki, és a helyi előkelők azt kérték az alkirálytól, hogy az ítéletet függesszék fel, míg — tekintettel az elítélt magas rangjára — maga a spanyol király nem dönt. Az alkirály vizsgálatot rendelt el, s „Buda grófja" már a kihallgatás kezdetén belezavarodott életrajzába. Megtörve a keresztkérdések alatt, bevallotta, hogy egy győri kocsmáros fia, 1794-ben került francia fogságba, majd megszökött, és egy genuai vitorláson jutott el a Rio de la Plata vidékére. Ezt a sajtó azonnal közölte, de a közvélemény — amely tudni vélte, hogy Szalay a rablásokban és gyilkosságokban nem is vett részt — az egészet koholmánynak tartotta. Különösen a hölgyek rajongtak a daliás termetű Lorenzóért, akit — megint csak a szóbeszéd szerint — egy nő bosszúja juttatott a katonák kezére. Az ítéletet természetesen végrehajtották, de a legenda már megszületett, s a „szép Lorenzo" balladák, románcok, regények és színdarabok hőse lett. Vitte annyira, mint hazai sorstársa, a híres Bogár Imre. Kevésbé romantikus Vámosy József kalaposnak és dédunokájának, a modern brazil líra büszkeségének, Alceu Wamosynak a története, vagy az Afrika-kutató Magyar László dél-amerikai tartózkodásának krónikája. Mind ezek, mind Debályi Józsefnek, az uruguayi és paraguayi nemzeti himnusz szerzőjének élettörténete, mind pedig a rejtélyes Wisner de Morgensternnek az esete a Magyarországról elszármazottak latin-amerikai szerepének új, eddig ismeretlen vonásait tárja fel. Asbóth Sándorról, az elfelejtett szabadsághősről és Mayer Móricról — „akiről falut neveztek el Argentínában" — írva a szerző az 1849 utáni emigráció életébe enged bepillantást. Ebben a vonatkozásban a kötet legszámottevőbb és legterjedelmesebb darabja a Czetz János tábornokról szóló tanulmány. Ennek Czetz egész pályáját átfogó emlékiratainak a Buenos Airesben megjelenő La Prensa 1934. évi folyamában közölt szövegének — helyenként szó szerinti fordításban — ismertetése a legfőbb értéke. Nem szándékunk ezt az 1848—49 vonatkozásában igen részletes (emlékezeti tévedésektől nem mentes) elbeszélést ismertetni. Inkább arra hívnánk fel a figyelmet, hogy Szabó László milyen szépen elemzi Czetz példáján keresztül az anyanyelvi közegéből kiszakadt emigráns asszimilációjának folyamatát, amelynek során a családi környezet, a napi munka feltartóztathatatlanul megfakítja a múltat: „Emlékezetéből egyre-másra hulltak ki a régi dolgok; tájak, arcok, nevek. Egyre kevesebb az, amit vissza tud idézni. Elérkezik az idő, amikor emlékezetét már nem tudja ellenőrizni, s így a teljes felejtés irama meggyorsul... Kivel beszélt volna magyarul? Egyedül? 7*