Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Bellér Béla: Miért nem ismerik tanulóink a történelmet? 420/II
ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 441 epicentrumoknak kell felfognunk. A korafeudalizmus időszakában nem beszélhetünk a szó eredeti értelmében vett jobbágyságról (I. 211—212, 259. II. 5, 9, 48, 49, 70), csak az érett feudalizmus idején. A magyar történelemben két fontos esemény vár megvilágításra. Egyik: megjelenésünk a Kárpát-medencében. Európának a feudalizálódásban megkésett térségébe a magyarság még további késéssel érkezett. Néhány évszázadon belül mégis sikerült behoznia a saját övezetén belüli lemaradását, és betagolódnia az itteni népek közösségébe, habár maga az övezet egésze többé már nem érte el a Nyugat színvonalát. A magyarság a nyugati mintát követve igazi európai néppé vált, és Szent István vezetésével létrehozta a maga szuverén államát. A tankönyv inkább Gézát értékeli. (I. 254.) A német papok korántsem a „német behatolás úttörői" (I. 253.) voltak, hanem a szuverén magyar állam támaszai azokkal a „külföldi" (I. 254,256.) — vagyis német — lovagokkal együtt, akik leverték az István ellen lázadó pogány Koppányt. A II. osztály tananyaga szervezetlenségében, szétesésében mintha egyenesen tárgyát, a feudális anarchiát és széttagolódást „képezné le". Rendszert és egységet csak úgy lehet belevinni, ha a történeti eseményeket három egymástól eltérő nagyságrendű modell, a nyugat-európai, a kelet-közép-európai és a magyar együttműködésének keretébe illesztjük. Kelet-Közép-Európa mint peremzóna kezdettől fogva elmaradt a feudalizálódásban a központi zónához, Nyugat-Európához képest. A 14—15. században azonban felzárkózott. A 16—17. században a keletnyugati egyenlőtlen munkamegosztás és a keleti késő feudalizmus következtében ismét erősebben lemaradt az egyre dinamikusabban fejlődő centrumtól. A 14—15. századi nagy virágzás után bekövetkezett Magyarország nagy romlása. Megindultak kétfrontos háborúink a „két ellenség, két pogány" ellen. Hogyan ábrázolja ezt a bonyolult helyzetet a tankönyv? A török kérdés a tankönyvben kettős arculatú: egyfelől teljesen pozitív az „önálló" Erdéllyel, a magyarság végső refugiumával, de a Thököly-felkeléssel (II. 233.) és részben még a Rákóczi-szabadságharccal (II. 251.) kapcsolatban is; másfelől teljesen negatív magyarországi jelenlétét illetően. A török hódoltságról ma is a vérszomjas, kontyos janicsárok, felprédált falvak, kardélre hányt vagy rabszíjra fűzött emberek és a mocsarakba, erdőkbe, hegyekbe bújdokoló, nyomorúságosan tengődő népességmaradványok jutnak az ember eszébe. Erre a véres-fekete katasztrófa-képre ütik rá aztán a tudományos hitelesség pecsétjét az olyan lépten-nyomon használt kulcsszavak, mint általános pusztulás, fejlődésképtelen török társadalom (II. 62, 198, 199.) stb. De „pusztulhat-e" valami egyfolytában 150 évig? Meddig, hány évszázadig bírja ki egy társadalom az „általános" hanyatlást? A fenti irreális, ahistorikus képet nyilvánvalóan egy reálisabb, történetibb képpel kell felváltani, amelyben helyet kell kapnia az oszmán állam rendkívüli szervezettségének, rugalmas alkalmazkodó képességének, de még a mezőgazdaság termelékenysége javulásának, sőt a népességszám bizonyos emelkedésének és a protestáns lakosság iránt tanúsított vallási türelemnek is.
