Századok – 1986

Álláspontok; vélemények - Bellér Béla: Miért nem ismerik tanulóink a történelmet? 420/II

442 ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 442 De van javítanivaló a másik „ellenség" — netán szövetséges? — ábrázolásán is. Ha a német zsoldosok kétszer annyi zsoldot kaptak, mint a magyarok (II. 207.), azon nincsen semmi csodálkoznivaló. A külföldi zsoldosokat mindenütt jobban fizették. De azt állítani ezekről a császári zsoldosokról, hogy a felszabadító háborúk idején a kortársak szerint nem kevesebb kárt okoztak, mint a török száz esztendő alatt (II. 237.), úgy hisszük, ez már a pusztulás olyan eszkalációja, amely túl van nem csupán az ellenőrizhetőség, de a hihetőség határain is (mit pusztíthattak még a németek, ha előzőleg a törökök már mindent elpusztítottak?!), és indirekte a felszabadító háborúk történeti jogosultságának kétségbe vonását jelenti éppen e háborúk, az „utolsó európai keresztes hadjárat" három évszázados fordulója alkalmából. A könyv egyébként is hajlamos a háborúk pusztításainak eltúlzására. Ez természetesen következik a tantervnek abból az igyekezetéből, amellyel kirekeszti a törzsanyagból az összes világtörténeti jelentőségű háborúkat a görög—perzsa, a pun háborúktól a keresztes, az invesztitúra-háborúkon át egészen a százéves háborúig, és ezzel lehetetlenné teszi gazdaság-társadalom-háború bonyolult viszonyának reális bemutatását. íme a bizonyíték: a harmincéves háború! (II. 176., de ugyanígy II. 7,20.). Ez a háború kétségkívül súlyos csapás volt Németországra, de az ugyancsak „teljes pusztulásról" később politikai okokból terjesztett kép egyoldalú és félrevezető. A harmincéves háború összes hadjárata rövid ideig tartott, és kis seregek vívták, nagyjából ugyanazon a területen. A lakosság növekedése ugyan megállt, de megindult a belső vándorlás faluról városba. Egészében véve a jövedelem, a termelékenység és az életszínvonal a háború ellenére is emelkedett, és 1659-ben magasabb volt, mint ötven évvel korábban. Még néhány szóval ki kell térnünk az ideológia- és a művelődéstörténet kérdéseire. A vallásos ideológia terén a tankönyv széles ívű ábrázolását nyújthatta volna a középkori eretnekségnek, a reneszánsz, a reformáció és a másik oldalon az ellenreformáció összefüggéseinek. Ezzel a lehetőséggel csak kevéssé élt. Az ellenreformáció ábrázolásából (II. 159—160, 185—186.) pl. kimaradt az, amit már Franz Mehring is hangsúlyozott, hogy az ellenreformáció — minden korlátozottsága ellenére is — lényegében korszerű válasz volt a reformáció „kihívására", igazolva Hegel megjegyzését: az a régi, amely szembeszáll az újjal, már nem a régi. Ami pedig a művelődéstörténetet illeti, ezek — különösen a magyar fejezetekben — szétaprózottak, és koncepciójuk is tisztázatlan. A korstílusban, illetőleg az ezekben kifejeződő élettartalomban, magatartásban, világnézetben, szemléletben meg lehetne találni azt a központi kategóriát, ami alkalmas a művelődés legkülönbözőbb jelenségeinek egybefoglalására. A III. osztályos tankönyv, a munkáltató tankönyv eme klasszikus típusa, azt a fejlődést mutatja be, amelynek során Anglia lett a polgári fejlődés epicentruma, holott korábban a középkori Európának csupán egyik peremországa volt. A viszonylag fejletlenebb peremzónák a 18. és a „hosszú" 19. szádadban kezdenek felzárkózni a centrumhoz, sőt egyesek (USA, Japán) már kezdik túlszárnyalni. Az egész korszak a polgári nemzetállam jegyében áll, amelyet hol a forradalom, hol a felülről jövő reform.