Századok – 1986

Történetirodalom - Davis J. C.: Utopia and the ideal Society. A study of English Utopian Writing 1516–1700 (Ism.: Kontler László) 190/I

192 TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь azonban — bár nem vonja kétségbe e módszer erényeit — megállapítja, hogy jelen esetben nem célravezető, mivel az utópikus gondolkodás ebben az értelemben nem tekinthető tradíciónak. Az utópista szerzők számára nem releváns, hogy ismerjék „elődeik" munkásságát. Nem egy „fejlődő szellemi hagyomány" tudatos részesei, hiszen az utópia mint struktúra viszonylag változatlan jelenség: gerince mindig az intézményes, jogi, oktatási módszerek hangsúlyozása. Ennélfogva nem hagyomány, hanem a társadalom idealizálásával kapcsolatos közös gondolkodásmód. Bemutatására éppen ezért „kis" és „nagy" formátumú utópikus művek egyaránt alkalmasak, mégpedig a részletes szövegelemzés konzervatív módszereivel. önként vállalt metodológiai korlátaihoz Davis nem ragaszkodik mindvégig következetesen, hiszen több ízben is „utópikus tradícióról" beszél. [61.67. és 103.] Az egyes müvek és szerzők taglalása során mégis kidomborodik az utópiák sajátos — „szükségszerű" — struktúrája: valóban feltűnő egyes intézményi jellemzők (az erkölcsi kilengések szigorú büntetése, szövevényes bürokrácia, matematikailag megtervezett hierarchia, a fényűzés és olykor a szaporodás korlátozása, átfogó oktatási rendszer, mértani pontosságú várostervezés stb.) vissza-visszatérése két évszázad társadalmi helyzetre, politikai és vallási állásfoglalásra, neveltetésre nézve igen változatos hátterú utópistáinak elgondolásaiban. Két fejezet foglalkozik az utópia 16. századi, évezredes szünet utáni újjáéledésével. Az első elgondolkoztató kérdés éppen e megújhodás miértje. A szerző szerint a középkorban — némileg leegyszerűsítve a mindent átható vallásos beállítottság következtében — az ideális társadalom látomása csakis apokaliptikus-millenáris jellegű lehetett. (Ha ezt logikailag — és a nagy általánosságokat tekintve — el is fogadhatjuk, meg kell jegyeznünk, hogy Davis a jelek szerint itt megfeledkezik Cockaygne földjének vízióiról.) A 15.—16. század fordulóján a vallásos lelkület reneszánszkori átformálódása nyomán támadt fel és kinált alternatívát egyfelől a republikanizmus, amely a földi erényre és az ezáltal megvalósítható polgári képviseleti rendszerre épül, másfelől az utópia, amely kételyeket táplál az emberi erénnyel kapcsolatban, s annak fogyatékosságait totalitárius ellenőrzéssel kompenzálja. Nem vonjuk kétségbe a reneszánsz és az utópia feltámadása közötti összefüggést, sőt inkább e kapcsolat további konkretizálásának lehetőségére szeretnénk felhívni a figyelmet. A kora újkori utópiák általános jegye — nyilván nem véletlenül — a platonikus elemek bősége. Csak néhány példa: „filozófus-király" (Morusnál Utopus, Baconnél Solamona), racionális jog és vallás hirdetése, az oktatás szerepe, a magántulajdon korlátozása, geometrikus tervezés. Nem köthető-e mindez a középkorban az ágostoni gondolkodás keretein belül húzódó platonizmus reneszánszkori kiteljesedéséhez — ami a politikai eszmék terén nem függetleníthető az itáliai történelem konkrét eseményeitől? A reneszánsz késői szakasza Itália-szerte a despotikus kormányzás köztársasággal szembeni sikerének volt a tanúja, amely egyben a hagyományos republikánus polgár-eszmény aláásását jelentette: Leonardo Bruni a 15. század első felében még a ..negotium" (a közügyekben való aktív részvétel arisztotelészi ideáljának híve volt, de a század végén Pico della Mirandola és Ficino — Platónt magasztalva — már az ,,otium" (a kontemplativ visszavonulás) eszméjét hirdette. Ficino valósította meg az 1480-as években a teljes platóni életmű kiadását, amely így kútfőként állhatott az első utópisták rendelkezésére. Ha a kora újkori republikanizmus történetének lényege — Pocock nyomán — abban ragadható meg, hogy a változó körülmények hogyan szültek új gondolatokat az Arisztotelésznél, Cicerónál, Polúbiosznál megismert politikai intézményekről és polgári erényekről, talán hasonlóan értelmezhető a kora újkori utópia a platonizmus történetének tükrében. Ha nem is az utópia újjászületésének tényezője, de az egyes szerzők képzeletét inspiráló modell lehetett — Davis szellemes feltevése szerint — a kolostorok berendezkedése. S valóban, az utópikus és a kolostori közösségben a cél egyaránt a tagok életének totális, minden részletre kiterjedő szabályozása és felülvizsgálata, mint ahogy az „ideális" társadalomban élő emberek életmódja is nagyban emlékeztet Morusnál például a karthauziakéra (akiknél maga is négy évet töltött el). Campanella és a német Johann Valentin Andreae esetében is világosan megfigyelhető ez a párhuzam. A továbbiakban ahelyett, hogy az egyes müvek számos részletre kiterjedő, igen színes elemzését lépésről lépésre követnénk, ragadjuk ki inkább a tárgyalt utópiáknak azt a közös problémáját, amely a jelek szerint Davist is a leginkább foglalkoztatja, emellett talán a legaktuálisabbnak tűnik Orwell és Huxley századában. Már Morusnál igen plasztikusan mutatja be az utópia alapvető belső ellentmondását. A mindvégig párhuzamként szolgáló republikánus modellben a feszültség az erényes viselkedés szükségessége