Századok – 1986

Történetirodalom - Davis J. C.: Utopia and the ideal Society. A study of English Utopian Writing 1516–1700 (Ism.: Kontler László) 190/I

TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь A mű talán ennél is fontosabb érdeme, hogy igen figyelemreméltó kísérletet tesz az utópia mibenlétének tisztázására, és a javasolt meghatározások érvényességét egyes utópiák elemzésével ellenőrzi. Erre a fogalmi rendszerezésre annál is inkább szükség volt, mivel korábban ezen a téren meglehetős bizonytalanság uralkodott az utópia kutatásában. Az első fejezet röviden áttekinti a kérdés irodalmát — Marxtól és Engelstől kezdve Karl Mannheimen keresztül az újabb munkákig —, és megállapítja, hogy ezekben az utópia meghatározásának kritériumai részben nem állják meg a helyüket („az utópizmusnak nincsenek történelmi alapjai"), másrészt túlságosan homályosak, általánosságokban mozognak („az utópia a status quo elutasítása", „egy jobb világ elképzelése"), vagy éppen szubjektívek, esetlegesek („az utópia javaslatai nem gyakorlatiak", „tökéletes társadalom", „fiktív"). További problémát jelent, s számos ellentmondáshoz vezet, hogy az „utópia" elnevezés széles körben használatos az ideális társadalom egyéb formáira (lásd az alábbiakban: Cockaygne, Árkádia, tökéletes erkölcsű közösség, millenáris elképzelések) is. Ezeknek megkülönböztetése azonban egyben az utópia ismérveinek pontos megállapításához is elvezethet. A valaha megálmodott ideális társadalmak valamennyi típusát egyfelől a harmónia és az elégedettség maximuma, másfelől a konfliktus és a nyomor minimuma jellemzi. Ez azt jelenti, hogy sikerült kiküszöbölniük a határtalan („anyagi" és „társadalmi") emberi vágyak és az ezek kielégítésére rendelkezésre álló korlátozott források között feszülő ellentétet — Davis szóhasználatával megoldaniuk a minden társadalomban felmerülő „kollektív problémát". E megoldás mikéntje alapján az ideális társadalomnak az utópia mellett még négy modellje különíthető el. Cockaygne földjén — amely a középkorban a nép egyszerű gyermekeinek képzeletében élt — a természet bőkezűsége minden szükségletet maradéktalanul kielégítő forrásokban részesíti az embereket. A konfliktusmentesség ennek, s nem az emberi jellem kiválóságának vagy a társadalmi szabályozók hibátlan működésének köszönhető. Az antik eredetű Árkádia fikciója árnyaltabban közelíti meg a kollektív problémát: az anyagi bőség csak viszonylagos, de párosul a vágyak valamelyes mérsékletével, „természetességével", így harmónia valósul meg természet és ember között. A másik két típus a keresztény történelemszemléletből táplálkozik, s lényegükhöz szorosan hozzátartozik az erkölcsi tanulság levonásának lehetősége. A tökéletes erkölcsű közösség elgondolása — amely Angliában például különösen a Tudor-korban volt népszerű — az iméntieknél közelebb áll a valósághoz annyiban, hogy elfogadja a fennálló berendezkedést, a politikai intézményeket, s a társadalom (szerkezetének változatlansága mellett) minden egyes tagjának morális megújhodása, a vágyak egyéni korlátozása révén válik harmonikussá. A millenáris elképzelések, illetve a kollektív és teljes, evilági, de természetfeletti közreműködéssel végrehajtott megváltás gondolatára épülő vallási mozgalmak a kollektív probléma deus ex machina megoldását vetik fel, s csekély figyelmet szentelnek a kataklizma utáni rendnek. Maga a keletkező ideális társadalom vagy homályos végcélként, vagy a fenti változatok valamilyen elegyeként jelenik meg. Az utópiát az előbbiektől élesen elhatárolja, hogy realisztikus a korlátozott javak és korlátlan igények alapproblémájának változatlan elfogadásában, s a megoldást nem a probléma megszüntetésétől várja — ezt lehetetlennek is tartja. A társadalom azon rákfenéinek orvoslására törekszik, amelyeket a kollektív probléma előidéz (bűn, szegénység, háború stb.); nem a természetet vagy az embert idealizálja, hanem a társadalom szervezését. Rendezett intézmények, bürokratikus, jóléti és oktatási infrastruktúra, erkölcsileg nevelő hatalom jellemzik, s mindez együttesen totalitárius jellegű szabályozást valósít meg. Mielőtt továbblépnénk, tegyünk még egy rövid, módszertani szempontú kitérőt, annál is inkább, mivel Davis maga is nagy jelentőséget tulajdonít ezeknek a kérdéseknek. A legutóbbi másfél — két évtized folyamán a politikai gondolkodás történetének tanulmányozásában igen komoly eredményeket ért el (bár ugyanakkor heves támadások céltáblája is volt) az ún. „paradigmatikus" megközelítés. Ennek lényege, hogy szemlélete hangsúlyozottan történeti: arra törekszik, hogy az anyagot úgy értelmezze és helyezze el bizonyos összefüggésekben, ahogyan az feltehetőleg a kérdéses eszmék tolmácsolója számára is jelentőséggel bírhatott. A kutatás tárgyát „paradigmák" képezik, azaz elméleti struktúrák és ezeknek szellemi hagyományokban való továbbélése, fejlődése. Az e tradíciókat képviselő gondolkodók jól ismerik elődeiket, s tudatosan alkalmazzák és módosítják a rájuk hagyományozott nyelvi konvenciókat — ezért a kutatás egyik fő feladata e nyelvi kontextus feltárása. A tradíció ilyen felfogásának alkalmazásával jutott pl. J. G. A. Pocock a klasszikus republikanizmus hagyományával kapcsolatban korszakos következtetésekre. Davis