Századok – 1986

Történetirodalom - Olderogge A. D.: Epigamija (Ism.: Füssi Nagy Géza) 185/I

186 TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь foglalkozó írásokat tartalmaz; a második nyelvtudományi munkái közül tartalmaz három korszakos jelentőségű tanulmányt; a harmadik részben pedig Fekete Afrika orális hagyományaival, epikájával foglalkozó két cikk kapott helyet. A címadó tanulmány a házassággal kapcsolatos hagyományok és szokások elméleti problematikájával foglalkozik. A különböző földrészek népeinek életéből (nagyobbrészt Fekete-Afrikából) származó példákon mutatja be az endogámia és egzogámia kialakulásának okait, leggyakrabban előforduló típusainak sajátosságait. E két terminus gyakran eltérő és sokszor önkényes értelmezésű használata azonban nem oldja fel a vizsgált jelenségek előadásának ellentmondásosságát. Szerző ebből a terminológiai zsákutcából egy ókori görög műszó fölelevenítésével kívánja biztosítani a kiutat. Az epigámia az antik görög kultúrák jogrendszerében azt a jogot határozta meg, amelynek alapján valamelyik polisz tagja egy másik polisz ellenkező nemű tagjával házasságot köthetett. Az epi — elem e szóban a valamire — adott esetben a partner-nemzetségre vagy más közösségre — való irányultságot jelöli, és Olderogge véleménye szerint megközelítőleg megfelel a latin conrtubium jelentésének. Ha figyelembe vesszük a nemzetségek, települések, poliszok vagy más közösségi rendszerek tagjai közötti házassági tilalmak és preferenciális szabályok rendszerének különböző típusait, egyértelműen megállapítjuk törvényszerűségeiket, és az epigámia műszó alapterminusként való alkalmazása-egyértelműbbé teheti a különböző házassági szabályrendszerek értelmezését és leírását. „A Gens triplex Délkelet-Ázsiában" című tanulmány az ősközösségi társadalom szociális berendezkedésének egyik alapvető szabálycsoportjával, a házassági kapcsolatok kérdéskörével foglalkozik. Először áttekinti a problémakörrel foglalkozó nemzetközi (főleg angol és német nyelvű) szakirodalmat. Ennek alapján betekintést nyerhetünk a nemzetségi és frátria-szintü endogámia és egzogámia működésével kapcsolatos etnikai sajátosságok világába. L. J. Sternberg, orosz nyelvész, folklorista és néprajztudós még a múlt század végén felhívta a figyelmet a kelet-szibériai gilják nép nemzetiségi szervezetének és házassági szokásainak egy kirívónak tűnő, jellemző tulajdonságra. E szerint a giljakok esetében három nemzetség alkot egységes frátriát, amelyek tagjai között házassági preferencia, ha nem is kényszer figyelhető meg. A kérdést leegyszerűsítva az unokatestvér-házasság alábbi konkrét változatát kapjuk: a nővér fia veszi feleségül a fivér lányát — a gilják normák szerint ez a kapcsolattípus az ideális. így három nemzetség kerül egymással preferenciális házassági kapcsolatba. Más távol-keleti és délkelet-ázsiai népek életének tanulmányozása nyomán még messzebb menő következtetések levonása vált lehetségessé. Kiderült, hogy a ciklikusan változó, körkörösen előrehaladó gilják kapcsolattípuséhoz hasonló elveken alapuló, csak jóval több, öt, hat vagy akár hét nemzetséget is egyesítő bonyolult „frátriák" figyelhetők meg számos délkelet-ázsiai (indiai, indokínai) nép gyakorlatában. Esetükben az ilyen természetű, ciklikus házassági kapcsolatban lévő nemzetségek alkotnak egy-egy törzset. A tanulmányban számos, részletesen elemzett konkrét példát is találhatunk. Olderogge arra a következtetésre jut, hogy a vizsgált gyűrűs szerkezetű szövetség — saját megfogalmazásában „kolcevaja szvjaz" — az ősközösségi társadalmak fejlődésének korábbi szakaszában jóval elterjedtebb lehetett, csaknem egyetemes volt, s ennélfogva sajátos történelmi kategóriának tekinthető. Sikerült ugyanis kimutatni sok szibériai, indiai, indonéziai, ausztráliai és afrikai (bantu és szudáni) törzsi fejlettségi szinten élő nép esetében. Szerző rámutat, hogy e gyűrűs házassági kapcsolattípus elsősorban a patrilineáris nemzetségekkel rendelkező társadalmakra jellemző. A tanulmány korszakos jelentőségét a benne foglalt fontos felismerések és a bemutatott esetek igényes elemzése biztosítja. A következő, nagyobb tanulmány a közép-afrikai bakongo nép rokonsági rendszerét vizsgálja a 17. századból származó adatok alapján. A valószínűleg 12—14. században keletkezett kongó államról a portugál felfedezők jóvoltából a 15. századtól rendelkezünk írásos forrásokkal. Legtöbbjük egyházi személyek, katolikus misszionáriusok tollából származik, mint az a 17. század közepén leírt bakongo rokonsági terminológia is, amelynek szerzője a kongói királyi udvarban X. Ince pápa megbízásából tevékenykedő, a kapucinus rendet képviselő prefektus, Hyacintho Brusciotto a Vetralla. Brusciotto 1659-ben, Rómában kinyomtatott munkája gazdag ismeretek tárháza: fő célja a kikongo nyelv feldolgozása, a hittérítők számára hozzáférhetővé tétele. A müveit szerzetes azonban messze túllépte