Századok – 1986

Történetirodalom - A magyar hivatali írásbeliség fejlődése 1181–1981. (Ism.: Bán Judit) 177/I

178 TÖRTÉNETI IRODALOM nak alakulását, fejlődését, külországi példákkal összevetve a magyar gyakorlatot. Megállapítja, hogy a 12— 13. század fordulóján egyre nőtt a társadalom igénye egy olyan szerv iránt, amely a világiak jogügyleteit volt hivatott írásba foglalni, és ezeket megfelelő módon megerősíteni. Az írásbafoglalásnak már adott szervei voltak a hiteleshelyek, azonban ezek autentikus pecsétjének, ill. pecséthasználatának kialakulása csak ritkán követhető nyomon. Az említett nehezen megragadható folyamatot mutatja be a szerző, számos okleveles példát használva fel, (a Veszprémi káptalan esetében. Solymosi László véleménye szerint a fentiekhez hasonlóan alakult az egri káptalan pecséthasználata is.) Berlényi Iván „Az írás, mint a rongált pecsétü oklevél hitelességének bizonyítéka" címmel tartott az ülésszakon előadást. A szerző arra a kérdésre keresi a választ, vajon miért fogadta el hitelesnek, és írta át a gyulafehérvári káptalan egy 1356-ban kiállított oklevelét, amelynek pecsétje megrongálódott az insertio idejéig. A kérdés felvetése után a középkori pecsét- és oklevélhamisítási módokat, azok egyetemes és magyar történeti vonatkozásait ismerhetjük meg. Bertényi Iván visszakanyarodva az eredeti problémához, megkísérli rekonstruálni azt a módszert, amelyet a káptalan alkalmazott a hitelesség vizsgálata folyamán. Több olyan esetet sorol fel, amelyekben a hiteleshelyek elmélyült szfragisztikai és diplomatikai vizsgálatok segítségével állapították meg korábbról keltezett okleveleik hiteles, ill. hamis voltát. Ezen vizsgálatokat egészítette ki az oklevélnek regisztrumkönyvben való visszakeresése, amennyiben ilyennel rendelkezett az adott oklevélkibocsátó szerv. A szerző megállapítása szerint az 1356-os oklevél hiteles voltát ez utóbbi segédeszköz dönthette el. A középkori magyarországi értelmiség témaköréhez szolgáltat hasznos adalékot Draskóczy István tanulmánya, amelynek címe „Litterátusok egy Pest környéki nemes családban a XIV—XV. században". A szerző a Pest megyei Péceli család négy litterátus tagjának.— Péternek, Pálnak, Jánosnak és Benedeknek — az életútját ismerteti, természetesen a család történetébe ágyazva. A két évszázados áttekintő családtörténet kapcsán megpróbál választ adni arra a kérdésre, vajon miért volt a család négy egymást követő nemzedékében mindenkor egy-egy litterátus. Szemléletesen egészíti ki a dolgozatot a jegyzetek után közölt Péceli-családfa. Archontológiával foglalkozik Havassy Péter dolgozata („Heves megye ispánjai Nagy Lajos korában"). A szerző a kötetben az 1984-ben elfogadott doktori disszertációjának („Heves megye Mohács előtti világi archontológiája") egy részletét publikálta. (Havassy Péter neve és tanulmányának címe sajnálatos módon nem került be a kötet tartalomjegyzékébe.) A Mohács előtti értelmiség a témája Kubinyi András „írástudás és értelmiségi foglalkozásúak a Jagelló-korban" című tanulmányának. A Mátyás- és Jagelló-kori írásbeliség jellemzése után a szerző rátér a részletesebben vizsgált, korabeli ügyvédkezési gyakorlat bemutatására. Forrásként a korszakra vonatkozó ügyvédvalló okleveleket használja. 63 prokuratoria kapcsán a deákság és az ügyvédi feladatokat ellátó réteg kapcsolatát elemzi, bemutatva az ügyvédek származását, képzettségük jellegét, ill. részvételüket a jogi és politikai életben Ezután litterátus és deák szavaink használatának terminológiai problémáihoz szolgálU adalékot. Végső következtetésként megállapítja, hogy a Jagelló-kor második felében nőtt az írásbeliség jelentősége, ill. az értelmiségi pályákon dolgozók száma jóval magasabb volt az előző korszakénál. A szfragisztika technikai-technológiai oldalával ismerteti meg az olvasót Kovács Béla tanulmánya („A középkori viasz függőpecsétek készítéséről"). A szerző nagyrészt saját megfigyelései alapj'" rekonstruálja a középkori viasz függőpecsétek anyagát, elkészítésük munkamenetét, a pecsételőszerszáír azaz a tipáriumok sajátosságait. A dolgozat egyik nagy erénye az a számos példa, amelyet a különbc pecsételési módok ismertetésénél rendre bemutat. A kalligráfia területére kalauzolja az olvasót az 1986-ban elhunyt Bán Róbert forrásismertetó tanulmánya. A szerző Wolfgang Fugger 1553-ban Nürnbergben megjelent „Schreibbüchlein" című mC ét mutatja be, amelynek fakszimile kiadása 1958-ban Lipcsében látott napvilágot. A könyvre Dán Ró. azért hívja fel a figyelmet, mert a korunkban két kiadást is megért mű ez idáig nem képezte még kutata tárgyát. Az ismertetésből megtudjuk, hogy az 1518-ben Nürnbergben született Wolfgang Fuggf szépíráskönyvét elsősorban a „német városi hivatalnokok számára" készítette. Ezután részlet bemutatásra kerül a mű, amely a „német" írásfajtákon kívül a latin, a görög és a héber betúk tanítás;' egyaránt foglalkozik. Végül a szerző felhívja a figyelmet a Schreibbüchleinek kapcsán a kutatás által edc