Századok – 1986
Történetirodalom - Füzes Endre: A gabona tárolása a magyar garasztgazdaságokban (Ism.: Szilágyi Miklós) 1163/V–VI
1164 TÖRTÉNETI IRODALOM megfelelően szolgálták a tárolás igényeit. A tárolási módoknak a 19. század végéig szinte változtatás nélküli használata jól megfeleltethető —- állapítja meg Füzes — mindazzal, amit a termelőerők igen lassú fejlődéséről, az agrotechnika megmerevedéséről tudunk, s következtetései a gabonanemüek kezelésében megmutatkozó kettősségről (kaszás aratás, nyomtatás, illetve sarlós aratás, cséplés) megfogalmazott véleményekkel is szinkronban vannak. A 18. század végén és a 19. században, az árutermelésre való áttérés idején terjedtek el — így öszszegzi vizsgálódásainak eredményeit a szerző — az Alföld középső területén a boglya alakú gabonások, az Alföld északi és keleti részén a gerendavázas gabonások, az Alföld nagy részén, a Dunántúlon és a Kisalföldön a kamrába beépített, változtatható űrtartalmú rekesztékek, a délszlávokkal való érintkezés határzójájában pedig a szántalpas hombárok. Ugyanekkor a kiegészítő tárolóknak is újabb módozatai alakultak ki (pl. szegeit ládák), s megmaradtak a korábbi tárolási módok is. A gabonakonjunktúra előidézte változások vidékenként és — főleg! — birtoknagyságonként különböző időben történtek, s ennek a következménye, hogy a 20. századi néprajzi kutatások a különböző eredetű tárolási módok és eszközök megannyi változatát egymás mellett, egy időben figyelhették meg. Mindezek az eredmények — meggyőződésünk — nem csupán megerősítik, a néprajz oldaláról is igazolják az agrártörténetírásnak a paraszti termeléssel kapcsolatos eredményeit, de felhívják a figyelmet arra is, hogy mind az önellátásnak, mind az árutermelésnek talán legfontosabb feltétele volt a gazdaságonként külön-külön megoldott készletezés, ami a tárolási módokban és eszközökben mintegy „megtestesült", tehát alkalmas lehet magának a termelésnek a mérésére. Ennek felismerése után az iránt is fokozottan érdeklődik a gazdaságtörténész, hogy összefügg-e (s ha igen, ez milyen viszonyszámokkal fejezhető ki!) egyfelől a birtoknagyság és a termés raktározásához szükséges állandó toroló kapacitás, másfelől a szükséglet (illetve az eladható felesleg) és a tároló térrel meghatározható mennyiségű termés. Ebben az összefüggésben hasznos lenne pl. tudnunk, hogy a ládák, a kasok, a vermek vagy a gabonásrekeszek térfogata milyen is volt, s főleg „normaszerűen" meghatározott volt-e, milyennek kell lennie egy ládának, egy veremnek stb. Vagyis: szeretnénk tudni, hogy egy-egy parasztgazdaság a várható (az átlagos? a legoptimálisabb?) termésmennyiség ismeretében készült-e fel a készletezésre, vagy a terméstől többé-kevésbé függetlenül, közösségi normáknak engedelmeskedve alakított-e ki tárolókat. Az előbbi esetben igen, az utóbbi esetben semmiképpen sem lehet a tároló tér űrtartalmát és az átlagos termésmennyiséget egymással szembesíteni, egyik tényezőről a másikra magabiztosan következtetni. Az ilyen és hasonló további kérdésekre sajnos eléggé kevés fogódzót találhatni Füzes Endre munkájában. mert a korai néprajzi leírások szerzői nem fordítottak gondot a birtoknagyság, a termés és a tárolókapacitás összefüggésének megfigyelésére, a mai etnográfus pedig már arra kényszerül, hogy (jórészt) visszaemlékezésekből és hiányosan dokumentált (régen múzeumba gyűjtött, illetve más funkcióban megtalált) tárgyi emlékekből következtessen. Megmérheti egy-egy gabonásedény űrtartalmát (erre nem vállalkozott a szerző), az ilyen információ azonban önmagáért való: nincs mihez viszonyítanunk. Az mégis egyértelműen kitetszik Füzes gondosan összegyűjtött adataiból, hogy a termésmenynyiség és a tároló tér tervszerű és pontos megfeleltetésének igényét aligha tételezhetjük fel a parasztgazdaságokról. Feltűnően nagy szerepük volt ugyanis a kisegítő, az alkalmi tárolóknak, s ez a tény önmagában is a kalkulálás hiányáról vagy teljes megbízhatatlanságáról árulkodik. A polgárosodó parasztgazdaság pedig — főképp a gabonakonjunktúra kihívását elfogadó központi területeken — a „tárolókapacitást" is a magamutogatás, a presztízs-javak fitogtatása szolgálatába állította : ahogy a lakóház tisztaszobáját, a gabonás kamrát is rangja, a helyi közvélemény szentesítette társadalmi presztízse kifejezőjének szánta, tehát tudatosan felülkaikulálta a szükségletet. Az ilyen, évszázados részeredményeket szintetizáló monográfiák nem vállalhatják a téma minden lehetséges „elágazásának" nyomonkövetését: az előzmények — ebben az összefüggésben a források — kijelölik a kényszerű határokat. De ha módot ad egy-egy ilyen összefoglalás újabb összefüggések felismerésére, szerzője máris kiválóan teljesítette, amit feladatának tudott. Füzes Endre monográfiája ilyen értelemben is, nemcsak konkrét eredményei miatt, nagy nyeresége néprajzi és agrártörténeti kutatásunknak. Szilágyi Miklós
