Századok – 1986
Történetirodalom - Füzes Endre: A gabona tárolása a magyar garasztgazdaságokban (Ism.: Szilágyi Miklós) 1163/V–VI
1163 TÖRTÉNETI IRODALOM a nagyközönség számára; a „kemény élet" vállalására buzdító példázat egy világnagysággá lett aszkétáról; de (utalunk itt a feldolgozott szakirodalomnak a kötet végén elhelyezkedő ismertetésére, annak nyomasztó gazdagságával) kézikönyv is, Körösi Csorna Sándor életének és művének további kutatói számára. Trócsányi Zsolt FÜZES ENDRE A GABONA TÁROLÁSA A MAGYAR PARASZTGAZDASÁGOKBAN Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 323 1. Az utóbbi évtizedekben elkészült, a mintegy évszázados kutatások felhalmozta régészeti, nyelvészeti és agrártörténeti adatok rendszerezését is vállaló néprajzi monográfiák némelyike megszületését egy-egy későn felismert evidencia tudatosításának és kutatástörténeti következményei végiggondolásának köszönhetjük. Paládi-Kovács Attila például — teljes joggal — az állattartó és földművelő parasztgazdaság helyes megítélésének „kulcskérdéseként" exponálta a rétgazdálkodás monográfiáját, hangsúlyozván, hogy senki sem hitte — hihette — ugyan komolyan a koronként hatalmas mennyiségű alföldi állatállomány téli legelökre alapozott, „nomád hagyományt" folytató teleltetését, ennek ellenére az agrártörténet is, a néprajz is „megfeledkezett" a szénakészítés és -készletezés összefoglaló igényű vizsgálatáról (A magyar parasztság rétgazdálkodása. Budapest, 1979.) Füzes Endre ugyanígy evidenciák felidézésével indítja a gabona tárolásáról írott monográfiáját. Miközben felvázolja a gabona termelésének, készletezésének és fogyasztásának-értékesítésének sohasem vitatott összefüggéseit, az „ennek ellenére!" hangsúlyú kutatástörténeti tanulságot tudatosítva sorolhatja fel az igen szerény előzményeket, s indokolhatja a földművelést és/vagy az építkezést-lakásberendezést leíró néprajzi feldolgozásokban elrejtett adatok értelmezésének és rendszerezésének: a „téma" önállósításának szükségességét. A gabonatárolás összefoglaló vizsgálata indokoltságának ez a késői felismerése természetesen módszertani előnyökkel is járt. Füzes nemcsak a tároló építmények és edények tipizálását, no meg (a történeti adatokra is figyelve) az egyes tárolási módok eredetének, múltjának feltárását tekintette feladatának, jól tudván, hogy ma már elégtelen az ilyen minimális program még akkor is, ha valaki úttörő szerepet vállal. A néprajzi jelenségek számbavételén túl azt is fontos feladatának tudta, hogy az elterjedést (a tárolási módok táji változatait), a továbbélést, majd eltűnést (egyes tárolási módok perifériális jelentőségű fennmaradását, mások „korszerűbbel", nagyobb térfogatúval való helyettesítését) gazdaságtörténeti tényezőkkel értelmezze. így olyan törvényszerűségekre is rámutathatott, melyek „alkalmasak arra is, hogy a magyar parasztság anyagi kultúrájának történeti alakulását szélesebb értelemben megvilágítsák". Füzes Endre végső következtetései tehát a gazdaságtörténészek érdeklődését is felkelthetik, jóllehet módszere jellegzetesen néprajzi: a recens jelenségek értelmezéséhez keresi a gazdaságtörténetben kimunkált eredményeket. Körültekintően bizonyítja például, hogy a feudalizmus időszakában a Kárpátmedence középső területén a gabonás vermet, a csapadékosabb dombos-hegyes területeken az ácsolt ládát, a gabonáskast és a több célú tárolóépületeket tekinthetjük jellemző tárolóknak. Mindezeknek az építményeknek és edényeknek az elterjedési területe természetesen messze túlnyúlik a Kárpát-medencén; gabonatárolóként való alkalmazásukat korántsem a magyar jobbágyok kezdeményezték. Az eredetet és európai elterjedést nem is elemzi tehát tüzetesebben a szerző, megelégszik a nemzetközi irodalom vonatkozó megállapításainak regisztrálásával, inkább arra fordít gondot, hogy (a leggyakrabban a nagybirtokról informáló, így csak közvetett bizonyítékként elfogadható) történeti adatokat és a nyelvi anyag etimológiáit is hasznosítva vitathatatlanul igazolja: ezek, s a kiegészítő szükségtárolók (a szalmaedények, a kivájt fatörzs, a gabonáshordó és kád, a gabonászsák) Magyarországon is évszázadokon át kielégítették,