Századok – 1986

Történetirodalom - Goubert Pierre: La vie quotidienne des paysans français au XVIIIe siécle (Ism.: Tóth István György) 1144/V–VI

1145 TÖRTÉNETI IRODALOM Franciaország földjéből a paraszt vidékenként eltérő arányt mondhatott magáénak, míg természetesen az egészet б művelte. A helyi szintézisek alapján a francia művelt földterület mintegy fele lehetett országos átlagban a parasztok kezén, az egyházé legalább 10%, a nemeseké mintegy 25%, és amit Magyarországon hiába keresnénk: sok földet, gyakran egész uradalmakat birtokoltak a városi polgárok is, elsősorban persze a nagyvárosok környékén. Ahogy általában nem beszélhetünk francia parasztról, ugyanúgy változatosak a parasztok lakóházai is. Az építőanyagot nagymértékben meghatározták a természeti adottságok: a breton falvakban gránitból épültek a házak, míg a kőben szegény vidékeken inkább paticsfalúak. A hagyatéki leltárak alapján Goubert részletes képet tud rajzolni a házak belsejéről is. Asztal, padok, háromlábú székek, ládák — ebből állt a berendezés, a pohárszék és a szekrény a paraszti háztartásokban ekkor még nem jelenik meg. A faágyon matrac, szalmával tömve, néha, ha sok a szárnyas, tollal. Pokrócot mindig találunk az ágyakon, lepedőt nem — az ünnepekre tartalékolták, vagy éppen szemfedőnek. Ennél fontosabb, hogy többen, néha éppenséggel az egész család, egy ágyban aludtak — osztozva a melegen és a bolhákon. A ruhák nemzedékről nemzedékre öröklődtek, homokszínű, újravarrt kabátok, nadrágok, szoknyák tűnnek fel a kortárs Le Nain fivérek képein, és ezeket találjuk a hagyatéki leltárak leírásaiban is. Majd csak a 18. században kezdenek színesebb, választékosabb ruhákat hordani a francia parasztasszonyok, legalábbis a gazdagabb északi vidékeken. A konyhaedények, lábasok, tányérok, kupák fából és agyagból készültek, fakanállal ettek belőlük, legfeljebb a leggazdagabbaknak volt ónból a kanaluk. Villát nem használtak a parasztok (ez aligha meglepő, hiszen ezt ekkor még az arisztokraták sem nagyon forgatták), és mindenki saját késével evett. A parasztok táplálkozását vizsgálva, Goubert elveti a festményeket, mint forrásokat. Breughel és Rubens vásznain tobzódó lakomákba torkolló menyegzőket, a hordószámra folyó bor és a hegyekben álló kolbász közt vigadó falusiakat látunk — a németalföldi, hollandiai, flandriai parasztságnak, a világ leggazdagabb földművelőinek ünnepi pillanatai ezek, némi művészi szabadsággal felnagyítva — mi sem állt távolabb a francia paraszt hétköznapi étrendjétől, mint ezek a vérbő dőzsölések. A Le Nain fivérek híresszép paraszti vacsoráit nézve sem szabad elfelejteni, hogy a szigorú katolikus festők az utolsó vacsorát akarták népi környezetben ábrázolni, ezért van az asztalon abrosz és bor, ezért olyan hófehér a kenyér. A festményeket és az irodalmi műveket félretéve, az uradalmi tisztek és az alsószintű bíróságok jegyzőkönyveiben és a leltárakban található elszórt adatokhoz kell fordulnunk felvilágosításért, ha meg akarjuk tudni, mit ettek és mit ittak a francia parasztok a 17. században. Sok kenyeret fogyasztottak, de sok gabonából készült kását és palacsintaszerü lepényt is, ami Bretagneban és Aquitaine-ben népi fogásnak számított, de a fogukat hullajtott parasztok másutt is könnyebben birkóztak meg vele, mint a gyorsan száradó kenyérrel. Ezt ugyanis korántsem sütötték mindennap, hanem hetente, de inkább kéthetente hatalmas cipókat készítettek, jó vastag héjúakat, hogy ne száradjanak ki olyan hamar. A levest mindhárom étkezésnél, reggel, délben, este megtaláljuk. A levesben még nem úszott krumpli (csak a század legvégén jelenik meg a keleti vidékeken), viszont a káposztának, hagymának számos, ma már ismeretlen fajtáját főzték bele. A szarvasmarhatartó bretonok erősen sózott vajjal, a déli tartományok lakói pár csepp dió- vagy olivaolajjal javították ünnepnapokon a levesüket. Kevés hús került a francia parasztok asztalára (bár erről pontos statisztikák persze nincsenek), a lovat nem ették ekkoriban, dögnek tartották, a szárnyasokat pedig legtöbbször piacra vitték, hogy a nyomasztó és mindig készpénzben követelt királyi adót ki tudják fizetni. Disznót csak ott lehetett tartani, ahol makkos erdők voltak, kukorica ekkor még csak Franciaország legdélibb részein található, moslékot pedig a takarékos paraszti háztartás nem termelt elegendőt. Szerencsére, ezt a nem túl proteingazdag étrendet kiegészítette a természetesen tilos, de általános vadorzás — nem annyira puskával, mint inkább tőrrel, kelepcével igyekeztek minél több vadat elejteni. A ma borivó franciák ősei, legalábbis paraszti sorban élő többségük, keveset ittak a szőlő levéből, inkább a szinte mindig fertőzött vízzel és különféle erjesztett italokkal oltották szomjukat. így néztek ki a paraszti táplálkozás szűkös hétköznapjai, amit néha a tobzódás váltott fel: a nagy vallási ünnepeken, a falu védőszentjének búcsúján, vagy esküvőkor (amit éppen ezért szívesen rendeztek disznóöléskor), de a temetést követően ekkor még nem — a halotti tor a városi szokások utánzásaként később jelenik majd meg. A könyv egy érdekes fejezete a paraszt és plébánosa viszonyát, illetve ezen keresztül a falusi lakosság