Századok – 1986

Történetirodalom - Balás Gábor: A székelyek nyomában (Ism.: Kordé Zoltán) 1135/V–VI

1136 TÖRTÉNETI IRODALOM viszont megint csak nem fogadhatjuk el ebben a formában, hiszen a 13. század elöttre vonatkozóan semmilyen adatunk sincs a székelység nyelvi hovatartozását illetően. Az pedig, hogy most magyarul beszélnek, önmagában nem döntheti el a kérdést, mert például ki tudná ma már pusztán nyelvi eszközökkel kideríteni, hogy a kunok és kabarok valaha török nyelveket használtak? A továbbiakban a szerző kifejti, hogy „nemcsak a székelyek, hanem a többi magyarok is, » hun állampolgárok« voltak egykor, és mégis a székelyeket illetően megmaradt a hun származás hagyománya, a többi magyaroknál viszont más volt a helyzet" (20. o.). A hun származáselmélet feltámasztását részben László Gyula, részben pedig Dümmerth Dezső nyomdokain haladva próbálja megvalósítani Bálás Gábor. Véleménye szerint a székelyek és a magyarok ősei finnugor nyelven beszéltek, s az onogur törzsszövetség keretébe tartoztak. Vezető rétegük hun eredetű volt, az uralkodócsalád pedig (Árpád elei) az i. e. 2. században élt Maotun ázsiai hun fejedelemtől származott. Az onogur birodalom kazárok általi végleges megdöntése után, 670 körül vándoroltak azután a székelyek Kuber vezetésével az avar fennhatóságú Kárpát-medencébe, ahová azután jó kétszáz évvel később az Árpád vezérelte magyar törzsek is megérkeztek. Az itt vázolt elképzeléssel szemben megint csak számos kifogás támasztható. Bálás Gábor állításával ellentétben ugyanis sem a székelyeknek, sem pedig a magyaroknak nem volt eredeti hun hagyományuk. A krónikákban megőrzött meseszerű hun történet középkori értelemben vett tudóskodó kombináció eredményeként született meg. Anonymus (aki még csak bizonytalanul utal az Attilával való kapcsolatra) és Kézai Simon (a hun történet alkotója) nem néphagyományból merítettek, hanem külföldi (elsősorban német) krónikások alaptalan azonosításait kerekítették tovább, céljaiknak, koncepciójuknak megfelelően. Alátámasztja mindezt többek között az is, hogy a 13. századig magyar források nem említik sem Attilát, sem a hunokat. Nem tud e rokonságról a Konsztantinosz Porphürogennétosznál megőrzött 10. századi magyar hagyomány sem, miképpen az Árpád-ház eredetét elbeszélő monda sem említi a hun fejedelmet, hanem Emese és egy turulmadár nászából származtatja Álmost, Árpád apját. Nem támogatják a szerző konstrukcióját a történelmi körülmények sem. Az ázsiai hunnak nevezett hiungnuk és az európai hunok azonosságának bizonyítását nem tekinthetjük megoldottnak Bertrand Rüssel „macskapéldájával"; nemcsak amiatt, mert a hasonlat rendkívül erőltetett és sántító, hanem legfőképpen azért, mert az azonosságjel kitételét számos régészeti és nyelvtörténeti probléma is akadályozza (Louis Hambis). így természetesen az uralkodó dinasztiák folytonosságára vonatkozó feltevést sem tekinthetjük egyébnek bizonyítatlan hipotézisnél. Még kevésbé állja meg a helyét az az állítás, miszerint a Kárpát-medencéből kiűzött hunok közös birodalomban éltek volna a bolgár törökök közé tartozó onogurokkal. Az ide vonatkozó kutatásokat Czeglédy Károly így foglalja össze: „olyan bizonyítékokkal..., amelyek egy új hun—bolgár törzsszövetség kialakulását igazolnák, ebben a pillanatban nem rendelkezünk". Ennélfogva a magyarok sem lehettek „hun állampolgárok", ha pedig figyelembe vesszük azokat a nyomós érveket, melyeket a régibb és újabb kutatás (Pauler Gyula, Fodor István, Kristó Gyula stb.) hozott fel amellett, hogy a magyar törzsek csak 750 után vándoroltak a Volga—Káma menti Magna Hungaria-ból dél felé, akkor eleve el kell vetnünk a hunokkal való érintkezés minden lehetőségét. Nem tartjuk szerencsésnek, hogy a szerző elképzeléseit olyan feltevésre építi, mely maga is bizonyításra vár. Véleménye szerint ugyanis „a székelyek azok, akik László Gyula kettős honfoglalás elmélete alapján az első ütemben, vagyis a 680 körüli években jöttek a Kárpát-medencébe" (31. o.). Márpedig László Gyulának mind ez ideig nem sikerült hipotézisét bebizonyítania, sőt a „kettős honfoglalás"-sal szemben támasztott súlyos kifogások döntő többségére sem tudott kielégítő választ adni. Bálás Gábor tehát olyan falakra próbál építkezni, melyek eleve támaszra szorulnak, így azután feltevés feltevést követ anélkül, hogy az egyes megállapítások bármilyen komolyabb alappal rendelkeznének. Kuber és a hun történetben szereplő Csaba azonosságának kimondásához például elegendőnek véli a szerző annak megállapítását, hogy a források ugyan nem tudnak arról, hogy Attilának ilyen nevü utóda lett volna, „ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ilyen nevü (melléknevü, becenevű) leszármazottja lehetett" (28. o.). Mondanunk sem kell, hogy ezen az alapon bárkit Attila utódai közé lehetne sorolni, hiszen a kútfők csak arról adnak hírt, hogy kik voltak fiai, s nem arról, hogy kik nem tartoztak közéjük. Egyébként is, ha már Csaba alakja mögött valódi történeti személyiséget keresünk, sokkal megalapozottabb őt azzal a 10. századi