Századok – 1986

Történetirodalom - Balás Gábor: A székelyek nyomában (Ism.: Kordé Zoltán) 1135/V–VI

559 TÖRTÉNETI IRODALOM BÁLÁS GÁBOR A SZÉKELYEK NYOMÁBAN Panoráma, 1984. Hézagpótló feladatot kívánt ellátni a Panoráma könyvkiadó, amikor közreadta Bálás Gábor munkáját, hiszen több évtizede már, hogy nem jelent meg a székelység történetét összefüggően tárgyaló, a szélesebb közönségnek szóló mű. Azok a tanulmányok, melyek különböző szakmai folyóiratokban, illetve kötetekben láttak napvilágot, jellegüknél fogva nagyrészt rejtve maradtak a laikus olvasók előtt, így „Csaba népének" históriája jószerint fehér foltként szerepel történelmi köztudatunk térképén. Különösképpen hangsúlyt kaphat ez mostanság, amikor a nemzeti múlt iránti érdeklődés örvendetes megnövekedésének lehetünk tanúi, és amikor identitástudatunk vélt vagy valós zavarairól egyre több vita folyik. Márpedig e nagyméretű történeti önvizsgálatnak és újrafelfedezésnek részét kell, hogy képezze a székely múlt jobb megismerése is, mely szétválaszthatatlanul összeforrott a magyar históriával. Az olvasóközönség részéről — éppen az említett hiányok miatt — fokozott érdeklődés nyilvánul meg e tárgykör iránt, így nem lehet közömbös az, hogy egy-egy munka milyen mértékben képes megválaszolni a felgyülemlett kérdéseket. A székelység történelmének leghomályosabb és legtöbbet vitatott pontja kétségkívül az eredetkérdés. Ezzel kapcsolatos a kutatások túlnyomó része, s ez a probléma, melyet máig sem sikerült megnyugtatóan megoldani. A vérmes reményekkel induló, de végleges megoldást hozni nem tudó vállalkozások nagy száma mindenesetre arra inti a kutatót, hogy a fellelhető adatok és szempontok leggondosabb mérlegelése és a számba vehető ellenvélemények megfontolása után alkossa csak meg hipotézisét. Hangot kap ez az igény Bálás Gábornál is, aki úgy véli, hogy „a »termékeny bizonytalanság« László Gyula-féle módszere sokkal több alapot nyújt jó eredmények elérésére, mint ha valaki beképzelten dilettánsnak minősíti azt, akinek más a véleménye". Óva inti egyébként a tudósokat attól is, „hogy ingatag érveiket sziklaszilárd tényeknek minősítsék" (13. o.). Annál meglepőbb viszont, hogy önmagára nézve meglehetős szabadsággal alkalmazza csak a szerző ezeket az elveket. Rögtön a könyv elején azt olvashatjuk ugyanis, hogy a székelység „a magyarság egyik, magyarságát megtagadni nem akaró népcsoportja, amely amióta tudunk róla, mindig magyarul beszélt" (11. o.). Még világosabb a fogalmazás pár oldallal arrébb: „a székelyeknek külön nyelvük ugyan nincs, nem is volt soha, de a magyarság keretein belül őrzik különleges egyéniségüket" (14. o.). Nem fogadhatjuk el minden bizonyíték nélkül ezeket a megállapításokat, hiszen már a legkorábbi források is megkülönböztetik egymástól e két népet. 1116-ban és 1146-ban a magyar hadsereg elővédjét besenyők és székelyek alkotják. 1210-ben Tűrje nembeli Joachim szebeni ispán szászokból, románokból, besenyőkből és székelyekből álló sereggel száll hadba a bolgár cár megsegítése végett. Anonymus és a krónikák is megőrizték annak emlékét, hogy a székelyek csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz. Gyanússá teszi az azonosságot önmagában már az a tény is, hogy a szászokhoz és tatán a kunokhoz hasonlóan a székelység számára is a szék- (nem pedig a megye-) szervezet szolgált közigazgatási keretként a megtelepedés után. Elgondolkodtatóak a középkor egészét végigkísérő kiváltságok is, melyekről nem lehet kizárni, hogy etnikai alapon nyugodtak. Ezek az adatok — ha nem is bizonyítják minden kétséget kizáróan a székelység csatlakozott katonai segédnép voltát —, arra legalábbis elegendőek, hogy megkérdőjelezzék a fentebb idézett kategorikus állításokat, s azok elfogadását további bizonyítékok súlyától tegyék függővé. Bálás Gábor azonban adós marad a hathatós érvekkel. „Bizonyítási eljárásának" egyetlen elemét az a megállapítás képezi, hogy a székelyek mindig is magyarul beszéltek. Ezt a kijelentést