Századok – 1986

Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI

VITA 1111 gyakran emleget, de soha nem mondja meg, hogy a próba ebben az időszakban = bizonyíték); a bíróság pedig milyen indokok alapján hozott embertelenül súlyos, illetve feltűnően enyhe, vagy az elkövetett cselekmény súlyának és a tettes bűnösségi fokának megfelelő ítéleteket. A kutatónak az olvasó számára végül azt is be kell mutatnia, hogy az ítéleteket miképpen hajtották végre, mert hiszen e korszakban a büntetések végrehajtásában is érvényesült a feudalizmus egyik alaptörvénye, az „ahány ház, annyi szokás" gyakorlata. Feltűnő Kállayná1 az is, hogy egyes fogalmakat nem ismer, bizonyos latin szavakat pedig félrefordít. Egy szolgabírói döntés kapcsán idézi történetesen a Jeszenák-család úriszékének 1831-ben rögzített álláspontját: „Az irományt a szolgabíró úrnak politikai úton hozott oly végzésének tartani nem lehet, melynek a jobbágyság vakon engedelmeskedni tartozna" (16. oldal), de az állásfoglalás további részeiben is szó van a judlium „politicus rendelései"-ről vagy „politicus tárgyak"-ról. Az eredeti szöveg valószínűleg latin, mert a zavaros fogalmazás teljesen eltér a korabeli magyar jogi nyelvben szokásos archaikus, sokszor botladozó stílustól. A későbbiekben is találkozik az olvasó ezzel a „politikával": „A szűkebb értelemben vett juridica mellett az ügyészi hivatal a criminaliát, az urbariáliát is ellátta, formális (legális) vagy nem formális (sommás) eljárással. Továbbá intéztek politikai ügyeket is a vármegyénél" (41. old.). A dologban az a feltűnő, hogy a ,,via politico" a korabeli fogalmak szerint mindig közigazgatási út, a „politicus" rendelkezés = igazgatási döntés; a politikus tárgy = igazgatási feladat, amelynek elvégzése nem bírósági, gazdasági, katonai stb., hanem igazgatási szervek hatáskörébe tartozik. Lehet azonban Kállay könyvében olvasni más érdekes fogalmakról; egy gyermektartási ügyben például,.önkéntes vállalásról" (mutua conventio) is. A baj csak ott van, hogy a szerző latinul is megadja a fogalmat (221. oldal), és az olvasó azonnal fordítani tudja: conventio megegyezés, megállapodás; mutua = kölcsönös — a fogalom magyar megnevezése tehát kölcsönös megállapodás, vagy közös megegyezés, nem pedig önkéntes vállalás. De olykor ismeretlen latin szavakba is belebotlik a monográfia olvasója: a balassagyarmati úriszék felmentett az emberölés vádja alól egy férfit, aki ugyan megütötte 9 esztendős unokaöccsét, és az a végzetes napokon (8 napon) belül meg is halt — a bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy cselekményét nem szándékosan, hanem ,.vigyázatlanságból" (ex animadvertentia) követte el. Előbb csak morfondíroztam: a valaki vigyázatlansága miatt bekövetkezett gyerekhalál nem gondatlanságból elkövetett emberölés? Aztán az animadvertentia izgatott, ezzel a szóval sem a korabeli levéltári anyagokban, sem az elérhető szótárakban eleddig nem találkoztam — igaz, még csak negyedszázada foglalkozom intenzív levéltári kutatással. Belebotlottam viszont sokszor az animadverto igébe (megbüntet, gondot visel), az animadversio főnévbe (büntetés, olykor észrevétel), az animadvertentia-ba viszont soha. Ezért azt sajdítom (animadverto), hogy ebben az esetben is fordítási melléfogásba botlottam. Itt az eredeti forrást kellene megnéznem, hogy a sajdítás bizonyossággá váljék (ezt azonban nem lehet elvárni az olvasótól). Máskor viszont a félrefordítás gyanúja bizonyossá válik, például ha azt olvasom,