Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1110 VITA megszülése után kellett elviselnie). Mi volt a bünük? A „tüzesvérű" ifjú pár — a férj kezdeményezésére — az aktusnál eltért a hagyományos pozitúrától, érdekes módon azonban a nőnek azt rótta fel az úriszék, hogy cselekményüket többször is megismételték, ő viszont ezt senkivel nem közölte.2 9 Vagy említhetném Kormos György 42 éves nemes (gr. Keglovits nagykátai tiszttartója) ügyét is, aki az érzéki gyönyört „más kezével" (jobbágyok és uradalmi hajdúk közreműködésével) szerezte meg magának. A bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a cselekmény nem luxuria („mert a testek egyesülése nem történt meg"), de minthogy vágyát visszataszító módon elégítette ki, tőle valamilyen formában függő „partnereit" fenyegetésekkel vette rá, hogy ehhez eszközként szolgáljanak — ezért 1 évi börtönt kapott a sedriától, minden szerdán kenyéren és vizén kellett élnie, és örökre kitiltották Pest megyéből. Kilenc „partnere" (valamennyi 36 és 53 közötti nős jobbágy vagy uradalmi hajdú) 40 botot kapott, a tizedikre (egy 40 éves hajdúra, aki 2 esztendő alatt mintegy tízszer volt Kormos „segítője") 80 botot vertek.30 Másutt nem fordultak elő ilyen esetek? Nem lett volna jobb, ha a kutató előbb tájékozódik, hogy a sodornia (nem pedig „sodomitas", ahogy Kállay könyve 234. oldalán írja) valóban csak bestialitas, illetve brutalitas-e, avagy egyéb bűncselekmény is e fogalom alá tartozik és ha látja, hogy mi a helyzet, az ilyen ügyek bemutatását sem mellőzi a feldolgozásnál? Ugyanez a hiba a másik jelentős bűncselekmény-típus, az élet és testi épség ellen elkövetett büntettek úriszéki megítélésének bemutatásánál is. Kállay előbb ír az emberölésről: szándékos, vigyázatlan és véletlen emberölés, praeter intentionem(?), jogos védelem, az emberölés minősített esetei alcímekkel — majd egy másik fejezetben a testi sértésről, hatalmaskodásról. Hiába keresi azonban a könyvben az olvasó azt, hogy az úriszékek hogyan ítélték meg a szintén bűncselekménynek tekintett magzatelhajtást (procuratio abortus), az öngyilkosságot (suicidium), a testcsonkítást (mutilatio), vagy az öncsonkítást (sui mutilatio), amelyet a 18. század második felétől kezdve — olykor balesetet színlelve — egyre több legény követett el, hogy a katonamundér felvételétől megszabaduljon. De talán — ilyen kérdéseket boncolgatva — a mai olvasónak azt is be kellett volna mutatni, hogy az úriszékek — a többi bírósághoz hasonlóan — másképpen ítélték meg e másfél évszázad során azt a nőt, aki nem emésztette el újszülött magzatját (ez infanticidium, magzatölés — de soha nem prolicidium, ahogy ezt könyve 213. oldalán Kállay megemlíti, mert a korabeli jog prolicidiumnak, libericidiumnak azt a cselekményt nevezi, amikor valamelyik szülő a már nem magatehetetlen gyermekét emészti el), hanem azt Isten gondjaira bízta, „kitette" (expositio infantum). A kutató ugyanis egy korszak ítélkezési gyakorlatának bemutatásánál nem „csemegézhet", nem dönthet úgy, hogy ezt vagy azt a büntettet feldolgozza, a többit pedig mellőzi, hanem — a teljes anyagot köteles bemutatni. Mégpedig mindenütt úgy, hogy világosan kiderüljön: a cselekmény elkövetését és a vádlott bűnösségét hogyan bizonyították (mik voltak a „próbák", melyeket Kállay 25 Lásd OL, C-28: 1772/No. 216-111, pos. 22. 30 Pest megye 1771. II. félévi rabtabelláját lásd OL, C-28: 1773/No. 217-11., pos. 7.
