Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1096 VITA kérdésekről nemcsak a szakma részére, hanem annak az etnikai-politikai közösségnek is, amelynek történetét, intézményeinek fejlődését kutatja. A feladatok megoldásában azonban szinte leküzdhetetlen nehézségeket jelent, hogy a jogtörténet kutatóinak tábora kicsiny. A tömérdek tennivaló elvégzését, az államszervezet és a jog történeti fejlődésének, valamint intézményei változásainak mélyreható elemzését ez a maroknyi jogtörténész-gárda még akkor sem tudná teljesíteni, ha a jog históriáját minden szempontból felkészült tudósok kutatnák és a gárdát kiváló „parancsnokok" vezérelnék a nagy feladatok végrehajtására. Ez azonban koránt sincs így. Diszciplínánknak éppen ezért van nagyon nagy szüksége a történeti társtudományok művelőinek támogatására, hiszen közülük többen már eddig is sok segítséget nyújtottak a jogtörténet iszonytatóan nagy szűzföldjeinek feltöréséhez. Talán elég, ha itt a történész tanultságú Eckhart Ferenc és Varga Endre munkásságának maradandó értékű dokumentumaira utalok. Örömmel kell fogadnunk ezért minden munkát, amely ismereteinket gazdagítja — függetlenül attól, hogy a jog históriájának egyik vagy másik fontos szeletét hivatásos jogtörténész, avagy történész, etnográfus stb. tárja-e fel. A magyar jogtörténettudománynak megbecsült értékei azok az eredmények is, amelyekkel mások gazdagítják ismereteinket, olyanok például, mint amilyeneket a kolozsvári Imreh István a székely falutörvények kibányászásával és mintaszerű feldolgozásával elért. Ezért öröm, hogy Kállay István (több tanulmány publikálása után) az úriszéki bíráskodás másfél százados fejlődésének tanulságait kívánja megismertetni az olvasóval. Igaz — a szerző eddigi munkáiban több hibát követett már el és ezek alapján az olvasó olykor a történészi gondosságot és pontosságot kérdőjelezi meg. Egyik tanulmányában1 (a szabad királyi városok 18. századi gazdálkodását vizsgálva) több helyütt megemlíti, hogy Ózólyomban ebben vagy abban a kérdésben mi volt a gyakorlat. Vajon melyik civitást lehet Ózólyommal azonosítani? Némi morfondírozás után az olvasó rádöbben arra, hogy a szerző Altsohl, Veterosolium helyett — mechanikus fordítás miatt — emlegeti Ózólyomként Zólyom városát. Szerzőnk azonban más alkalommal is elkövetett ilyen hibákat : akadémiai doktori értekezésében történetesen a keszthelyi Festetich-levéltár „Departamentum Litterarium"-át következetesen „irodalmi osztály"-nak nevezi,2 holott a 18. század az oktatási iratokat őrző archiv-állagokat nevezi departamentum litterarium-nak. Ebben ugyanis Festetichék nem kiadásra váró verseket, regényeket (tehát irodalmi anyagot) őriztettek, hanem a Georgikonra és az uradalomhoz tartozó községek népoktatására vonatkozó iratokat, jelentéseket és szerződéseket. 1 Kállay István: Szabad királyi városaink gazdálkodása 1740—1780 között. Századok, 1966 (100. évf.) 27—61 és 287—328. Ózólyomn: 38, 39, 40, 45, 47, 56, 58, 289, 297; Zólyomra: 39. 2 Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata, 1711—1848. Doktori disszertáció, 1976. I—III. к. (MTA Könyvtára, Kézirattár; D/7301.) Az irodalmi osztályra vonatkozó megállapítást lásd; 1/121.
