Századok – 1986
Tanulmányok - Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illirizmus szülőatyja. Magyar–horvát viszonyt az 17–18. század fordulóján 943/V–VI
MAGYAR—HORVÁT VISZONY A 17—18. SZÁZAD FORDULÓJÁN 987 nem ismeretes. A császárhoz intézett, fentebb ismertetett 1701. évi emlékiratáért azonban — ha késve is — megkapta jutalmát: az udvari tanácsosi címet. (A Plorantis Croatiae saecula címlapján, már mint ilyen szerepelt.) Igaz, ő még egyéb jutalomban is szeretett volna részesülni, ti. el akarta nyerni Lika-Krbava zsupa kapitányi tisztét is. E törekvésében azonban pártfogóitól, úgy látszik nem nyert kellő támogatást. Más került ebbe a pozícióba.12 5 Udvari tanácsadói szerepe különben gyakorlatilag véget ért: többé nem kértek tőle semmiféle történeti-politikai szakértői véleményt. Ennek nemcsak az lehetett az oka, hogy a török elleni hadjáratok egyelőre nem folytatódtak — hanem az is, hogy a Stemmatographiában exponált illír doktrínájával a bécsi államférfiak immár nem tudtak mit kezdeni; bizonyára fantazmagóriának, mégpedig a Monarchiára nézve könnyen veszélyessé válható agyrémnek tekintették azt. Ritter tehát akarva-akaratlanul visszavonult Zágrábba, s folytatta korábbi tevékenységét, az írást és nyomtatást. VI. Válságok sodrában (1703—1710) 1703 tavaszán Magyarországról nyugtalanító események híre érkezett Horvátországba. Ismét Habsburg-ellenes felkelés tört ki, amelynek élén egy, horvát szempontból egyáltalán nem közömbös nagyúr állt: az 1671-ben kivégzett Zrínyi Péter bán unokája: Rákóczi Ferenc. Nem lehetett tudni, milyen hatást fog a hír a Drávántúlon kiváltani. Igaz, a másfél—két évtizeddel korábban zajlott Thökölyfelkelés — protestáns jellege miatt — a katolikus horvátokban inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet ébresztett. Rákóczi és vezérei azonban katolikusok voltak, így hát volt esélye annak, hogy a határőrvidéki osztrák szoldateszka és a Bécsnek elkötelezett arisztokrácia önkényétől szenvedő horvát köznemességet a felkelés híre lázba hozza. Rákóczi is számolt ezzel: több ízben is kiáltványt intézett a horvátokhoz, csatlakozásra szólítva fel őket.12 6 Ám az udvar résen volt. Ügyelt arra, hogy a horvát-szlavón politika és egyház irányítói, a bán és a zágrábi püspök a dinasztiához hü személy legyen. Elhalálozás folytán ui. véletlenül mindkét szóban forgó főméltóság éppen 1703-ban ürült meg. Az uralkodó tehát Batthyány Ádám bán helyét egyik legszilárdabb hívével, Pálffy János gróf altábornaggyal, Stjepan Selischevich püspök székét pedig a zenggi püspökkel, Martin Brajkovichcsal, majd (1708—1723) szintén egy kedvelt hívével, gróf Eszterházy Imrével töltötte be. Ezek a fidélis személyek mindent megtettek, hogy elébe vágjanak a nemesség esetleges megmozdulásának. Sőt, lojalitásuk odáig terjedt, hogy 125 Uo. 187—188. str. 126 Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. I. k. Bp. 1907. L. a Rákóczi és Horvátországé, fejezetet: 51 525. — Rákóczi kiáltványának egy példánya SK R. 5355.
