Századok – 1986
Tanulmányok - Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illirizmus szülőatyja. Magyar–horvát viszonyt az 17–18. század fordulóján 943/V–VI
984 BERLÁSZ JENŐ jezsuita szeminárium rektoránál és természetesen a császárhoz intézett emlékiratának referenseinél, elsősorban J. E. Pleckner osztrák kancelláriai secretariusnál is.116 Tiszteletnyilvánításait és szolgálatait (egyesek ilyesmire is igénybe vették) ezek az urak és hivatalnokok, úgy látszik, nem viszonozták kellő figyelemmel. Majd háromnegyed évig tartózkodott Bécsben az uralkodói rezolúcióra várva anélkül, hogy ez idő alatt felmerült költségeit megtérítették volna. Kitüntetést sem kapott, pedig oka volt hinni, hogy ezt kiérdemelte. Végül is a nyár folyamán egy felségfolyamodványt intézett a császárhoz, s ebben húsz évi szolgálata során szerzett érdemeire hivatkozva, kérte az uralkodót, rendelkezzék további szolgálata felől, vagy esetleges hazabocsátásáról. Ügyének támogatására Bezerédy Ádám fraknói kapitány közvetítésével még Eszterházy Pál nádort is megkérte.1,7 E folyamodvány nem maradt hatástalan. Szeptemberben csakugyan sor került a vonatkozó, további szolgálata iránt intézkedő királyi rezolúció kibocsátására, mégpedig — törvényes úton — azaz nem az osztrák, hanem a magyar kancellária útján. Annyit jelentett ez, hogy az uralkodó nem titokban s nem a ködbevesző ősi Illyricum jogán, hanem igenis a Magyar Szent Korona dokumentumokkal alátámasztható jogán kívánta Dalmáciára s más balkáni területekre való igényét bizonyíttatni. Ennek a felfogásnak megfelelően, Ritter mint királyi kiküldött azt a megbízatást kapta, hogy odahaza Horvátországban vizsgálja át valamennyi közlevéltárt (a j káptalaniakat és konventieket csakúgy, mint a városiakat), sőt még a jelentősebb | magánlevéltárakat is, s gyűjtse össze másolatban mindazokat az okleveleket, amelyek a szóban forgó nagy fontosságú ügy hiteles bizonyítására alkalmasak lehetnek.118 c) Ritter e határozatot aligha fogadta lelkesedéssel, hiszen ő nem a Magyar Korona (Kruna ugar ska) jogait akarta dokumentálni, s ehhez képest nem is 1 szándékozott levéltári kutatásokat folytatni. A legfelsőbb utasítással azonban nem j lehetett szembehelyezkedni. Pedig tisztában lehetett azzal, hogy a levéltárakba való bejutás, kivált az egyházi ún. hiteleshelyi (káptalani és konventi) archívumok esetében nehézségekkel, sőt esetleg kellemetlenségekkel fog járni. A káptalanok (Zágráb és Zengg) és szerzetesrendi konventek ui. évszázadok során át felgyülemlett fontos köz- és magánjogi érdekekre tekintettel, állományukat, kivált az okleveleket úgyszólván hét lakat alatt őrizték. Kívülálló személyeknek — lettek légyen azok bármi magas rangú, vagy magas állású urak — archívumukba semminemű közvetlen betekintést nem engedtek. Kutatást bárki részére, bármi ügyben csakis az illetékes káptalani vagy rendi levéltáros folytathatott; tőle, illetve a káptalantól függött, kaphat-e a kérelmező fél információkat és oklevélmásolatokat, vagy sem. Elképzelhető hát, mekkora megrökönyödést keltett e prominens egyházi 116 Klaic, Ritter 150—151., 160—161. str. L. még az Orsz. Széchényi Könyvtárban Fol. Ut. 174. jelzet alatt őrzött kéziratot s ebben az Epistolarum metricarum liber című részletet! 1,7 Klaic, Ritter 162—164., 167. str. Uo. 164—166. str.
