Századok – 1985
Folyóiratszemle - Hillgruber Andreas: „Revizionizmus” – kontinuitás és változás a Weimari Köztársaság külpolitikájában III/875
FOLYÓIRATSZEMLE 875 ANDREAS, HILLGRUBER „REVIZIONIZMUS" — KONTINUITÁS ÉS VÁLTOZÁS A WEIMARI KÖZTÁRSASÁG KÜLPOLITIKÁJÁBAN Hillgruber a Weimari Köztársaság külpolitikáját két egymással szoros összefüggésben álló szempontból kiindulva vizsgálja. Objektív feltételként, meghatározó külső adottságként kezeli az első világháború után kialakult nemzetközi konstellációkat, melyek Németország számára — úgy tünt — a nagyhatalmiság definitív lezárulását jelentették. 1918-at követően azonban a háború következményeiről nerrt született oly egyértelmű döntés, mint 1945 után; Szovjet-Oroszország megjelenése a nemzetközi életben pedig teljesen újrafogalmazta a legyőzött, ill. győztes államok viszonyát. A szovjet—nyugati érdekellentétek alapvetően új dimenziókat teremtettek a külpolitikában, melyek hosszú távon megszüntették Németország bezártságát, s a közép-európai hegemón törekvések új típusú perspektíváit nyitották meg számára. A Szovjetunióval szemben létrehozott ütközöállamok eredendő gyengesége ugyanis szinte magától értetődően vonta maga után, hogy a nyugati világ szemében a Németországhoz közeledés igénye előbb-utóbb közérdekként fogalmazódjon meg. A fenti meggondolások alapján az USA és a nyugati hatalmak között 1920-ban olyan érdekkiegyenlítődés jött létre, melynek eredményeként Németország formailag elveszítette ugyan nagyhatalmi állását, megőrizte azonban az újjászületés potenciális lehetőségeit. A német kormányok külpolitikai magatartásának másik meghatározó tényezőjét mintegy szubjektív premisszaként a szerző a német állampolgárok szenvedélyes revíziót követelő törekvéseiben jelöli meg. 1918 őszén a fegyverszünet megkötésekor — mint ismeretes — a német csapatok Szovjet-Oroszország jelentős területét tartották megszállva, s az ellenség a nyugati frontokon sem lépett német földre. A megfelelő tájékozottsággal nem rendelkező, a harcok folytatásának értelmetlenségét fel nem ismerő polgárok a katonai térkép alapján érthetetlennek találták a kapitulációt, s fogékonnyá váltak a Dolchstoss-legenda befogadására. A „le nem győzött hadsereg" mítoszával az új köztársasági vezetés sem fordult szembe, ami sokban elősegítette, hogy a németség kollektív felelősségre vonásának ellenreakciójaként kibontakozhasson a jobboldal propagandahadjárata a „novemberi árulókkal" szemben. A német külpolitika a 20-as években végül is magától értetődően az önrendelkezés és a nagyhatalmi státus helyreállítására törekedett. Hillgruber a jelzett folyamat három periódusát különbözteti meg. 1924 nyaráig tartott az ún. defenzív fázis, melynek lényege: a „fél győzelem" kiteljesítésére irányuló, a Rajna— Ruhr-vidék elcsatolását magába foglaló abszurd jóvátételi követelésekkel katonai megtorlást provokáló francia törekvések semlegesítése volt. Igaz, az 1923-as Ruhr-vidéki bevonulás Németországot kilátástalan „létharcba" sodorta, az 1924 augusztusában Londonban elfogadott, a jóvátételi politikát tisztán gazdasági problémaként kezelő Dawes-terv viszont már Párizs kudarcát jelentette, s a köztársaság konszolidációjának javára módosította a keretfeltételeket. A változások hátterében az USA gazdasági ereje húzódott meg, amely a szélsőséges válságba torkolló passzív ellenállást követően a békés eszközökkel elérendő revíziót hirdető Stresemann legfőbb támaszát jelentette. A Londonban megszilárdított pozíciók kiteljesítését eredményező második szakasz kulcsfigurájának tekintett politikus meggyőződéssel vallotta, hogy Európa jövője az USA kezében nyugszik, hogy Németország függése az USÁ-tól hosszú távon elkerülhetetlen, ami egyben gazdasági felzárkózásának is előfeltétele; s látta egyben azt is, hogy az amerikai—német érdekek csak addig találkozhatnak, amíg Németország nem törekszik európai nagyhatalmisága helyreállítására. Az államférfi jó taktikai érzékkel választotta szét a keleti, ill. nyugati revíziós politikát; majd semleges tudott maradni a lengyel—orosz konfliktusban, amivel biztosította a Rapallóban megkezdett s a 1926-os berlini semlegességi szerződés megkötésében kicsúcsosodó folyamat kibontakozását. Locarno, Berlin, s a belépés a Népszövetségbe egy immár jövőre orientált külpolitika alapjait teremtette meg, melynek keretében Stresemann mindenekelőtt a jóvátételi kérdés rendezésére, a birodalom határain kívül élő 10—12 millió német érdekeinek hatékony képviseletére, s a keleti kérdés revíziójára törekedett. Jelentős külpolitikai sikereit azonban nem tudta belpolitikai vonatkozásokban kamatoztatni. Míg ugyanis Stresemann a német külpolitika legfőbb eszközeit
