Századok – 1985

Történeti irodalom - Diószegi István: A magyar külpolitika útjai (Ism.: Niederhauser Emil) III/857

858 TÖRTÉNETI IRODALOM 858 mindig szélesen értelmezi, nem csupán a Monarchia szorosan vett külpolitikája érdekli, hanem mindig a teljes európai kontextus. Óvakodik attól, hogy a Monarchia szempontjából vizsgálódjon és értékeljen, de attól is, talán még inkább, hogy pusztán a magyar szempontokat érvényesítse. A magyar külpolitikai elképzeléseket éppen az európai viszonyok figyelembevételével tárgyalja. Nagyon jó, ahogy pl. „A magyar ellenzéki pártok és a közös külpolitika" c. tanulmányában összegezi a dualizmus-kori álláspontot és három alapvető megfontolásra vezeti vissza, súlyuk és jelentőségük szerint sorolva. Az első a veszélyeztetettség érzése, két oldalról, Németország és Oroszország oldaláról. (Milyen sajátos, hogy a cseh történetíró és politikus Frantisek Palacky már 1848-ban pontosan ezt a két tényezőt jelöli meg a maga nemzete meg a többi kis nemzet szempontjából veszélyként.) Minthogy 1849 tapasztalatai alapján (és a Monarchia-beli szlávok nagy száma miatt is, tehetnénk hozzá) Oroszország látszott a nagyobb fenyegetésnek, végül is a magyar közvélemény elfogadta a német szövetséget. A másik megfontolás a telítettség érzése: a történelmi Magyarország feletti magyar szupremáciát csupán az adott etnikai összetételben lehetett megtartani, a Monarchia bármilyen területi nyeresége megváltoztatta volna a kényes egyensúlyt, netán valami föderalisztikus átalakulásra vezethetett volna, ez pedig véget vetett volna a magyar uralomnak. A harmadik tényező ideológiai jellegű: a liberális elvek uralma, az abszolutizmus elutasítása, ezért a magyar közvélemény a Monarchia külpolitikájától is ezt várta el, például a balkáni nemzeti mozgalmak támogatását, anélkül, igaz, hogy ennek hazai, belső konzekvenciáit levonta volna. Diószegi azt is meg tudja mutatni, hogy a nemzetközi viszonyok sok esetben nem tették lehetővé az elvárásoknak mindenben megfelelő külpolitikát. Diószegi távol áll attól, hogy idealizálja a Monarchiát, nagyon is pontosan tapintja ki belső tarka összetételéből eredő gyengéit, amelyek külpolitikai mozgásterét is meglehetősen szűkre szabták. De ugyanígy távol áll olyan felfogástól, amely a Monarchiában egyoldalúan a népek börtönét látja, vakon a korabeli nemzetközi összehasonlítás perspektíváival szemben. Módszertani, sőt mondhatnánk történetfilozófiai jelentőségű kérdéseket is sorjáz éppen a Monarchiával kapcsolatos nemzetközi viták alapján (Egy történelmi kép változásai). Nagyon finom érzékkel azt fejtegeti itt, miért vált a 20. század második felében a voltaképpen régen letűntnek tekinthető Monarchia oly kiterjedt vizsgálódás és vitatkozás tárgyává. Elkerülhető lett volna-e az első világháború, ha a Monarchia nem létezik, és a második, ha a Monarchia még fennáll? Az értékelések roppant mód változtak, holott a tényanyag ugyanaz volt, legfeljebb egyre több részletet bányászott ki a kutatás. Diószegi itt a történetírás egyik alapvető, sokféleképpen értékelhető sajátosságát mutatja be egy konkrét probléma kapcsán, a mindenkori jelenkor igényeit a történetírással szemben, és a jelenkor befolyását a történetírói értékelésre. Az első világháború után a nyugati történetírás egyértelműen negatívan látta a Monarchiát, egyértelműen pozitívnak a helyére lépett nemzet(?)államokat. A második világháború felé vezető út kacskaringói viszont megkérdőjelezték az egyértelmű elutasítást, a Monarchia az európai egyensúly, a béke biztosítékának látszott a visszapillantásban. És ez a felfogás a második világháború lezárása után (nyilvánvalóan szovjetellenes éllel, tehetjük megint hozzá) még sokáig uralkodó maradt. Az utódállamok nemzeti szempontú történetírása 1918 után megint csak a sötét oldalakat hangsúlyozta (és szorgosan igyekezett elfelejteni saját korábbi, olykor merőben ellentétes nézőpontját), legfeljebb más-más mozzanatokkal indokolta az elutasítást. Diószegi hallatlanul szellemesen emlegeti itt a magyar történetírást, amely sujtásos nemzeti öltözéket rakott rá az elítélésre, a csehet, amely demokratikus mezbe öltözött, vagy az osztrákot, amely igyekezett Német-Ausztriát kipreparálni a Monarchia bonyolult szövevényéből (és ennek megfelelően minden bajért a szomszédokat, a többieket okolni). A nemzetközi munkásmozgalom értékelése is változott, 1848 marxi nagy német demokratikus ihletétől a századvégig, amely kisebb rosszként elfogadta a Monarchia létét a cári Oroszországgal szemben, Leninnél pedig már a szabad népek testvéri szövetségének a víziójáig jutott el. Ez a szempont, a realitások indokolta változtatásokkal, ma is szerepel a marxista történetszemléletben, nyilván nem a Monarchia idealizálásaként, hanem a szocialista integráció előzményeként. (Diószegi 1973-ban írta ezt a cikket, azóta újabb változások tanúi lehetünk, a Szűcs Jenő fogalmazta „nemzeti látószög" előretörésének a szocialista országokon belül is, amely az értékelést megint az 1918 utánihoz közelíti. De éppen ezek a változások is bizonyítják Diószegi igazát: a történetírás mindig saját társadalma igényei szerint kell, hogy lássa a múltat). Diószegi tartózkodása a „nemzeti látószög"-től tette lehetővé számára, hogy például ebben a kérdésben kitérjen a nagyon is ellentétes magyar megítélések számbavétele elől. Úgy tűnik, igaza volt ebben is.