Századok – 1985

Történeti irodalom - Wolter Heinz: Bismarck’s Aussenpolitik 1871–1881. Aussenpolitische Grundlinien von der Reichsgründigung bis zum Dreikaiserbündnis (Ism.: Kozári Mónika) III/855

856 TÖRTÉNETI IRODALOM 856 politikai síkon az érdekegyeztetésre. Ezenkívül a balkáni permanens orosz—osztrák ellentét bizonyult olyan tényezőnek, amely mind az osztrák, mind az orosz felet a Berlinhez való közeledésre sarkallta. A hatalmi-politikai érdeken túl nagyon fontosnak tartja a szerző a szövetség összetartásában az ideológiai tényezőt: a konzervatív szolidaritás eszméjét, a polgári-nemzeti, köztársasági, demokratikus tendenciák elleni harcot és a szocialista mozgalmak, az Internacionálé elleni fellépést. Megemlíti a három állam közös gondjaként a megoldatlan nemzetiségi kérdést. Abban a kérdésben, hogy vajon a gazdaságnak volt-e szerepe a szövetség létrehozásában, úgy vélekedik, hogy a három hatalomnak ugyan át kellett hidalnia uralkodó osztályainak eltérő gazdasági érdekeit, de az 1870-es évek elejének konjunktúrája lehetőséget adott a három állam vezető köreinek gazdasági érdekegyesítésre, így gazdasági tényező nem akadályozta a szövetség megteremtését. Külön fejezetet szentel a három császár szövetség létrejöttétől a keleti válság kitöréséig eltelt két évnek, két kérdés, az 1873-as gazdasági válság és a franciaországi monarchista fordulat köré csoportosítva mondandóját. Az utóbbi kapcsán hangsúlyozza, hogy Ausztria és Oroszország titokban mindig reménykedtek egy erős Franciaországban, amely ellensúlyát képezhetné Németországnak, a számukra gyakran terhes, de egyelőre nélkülözhetetlen német szövetségnek, és ezért szívesen láttak volna egy monarchista restaurációt Franciaországban. Ezt a számunkra meggyőző állásfoglalását egy Gorcsakov idézettel támasztja alá: „Európának szüksége van egy erős és bölcs Franciaországra." Fejtegetéseihez az az állítás kapcsolódik, hogy a kortársak féltek a német terjeszkedéstől, szerintük a Benelux államokon kívül Oroszország balti és Ausztria németlakta területei voltak veszélyben. Nem tisztázza viszont, hogy ebben a félelemben az érintett országok kormányai is osztoztak-e. Végigkíséri a német—francia kapcsolatok 1873—75 közötti alakulását, és megállapítja, hogy a Német Birodalom nemzetközi helyzete 1874 végére 1875 elejére nagyon meggyöngült, majd áttér a keleti válságra. A negyedik fejezet elején felveti a kérdést, hogy hogyan érintette Németországot a keleti válság kitörése. Véleménye szerint Berlinnek „kapóra jött" a keleti válság, amely egyfelől elterelte a figyelmet a német—francia viszonyról, másfelöl pedig Németországnak — az egyetlen olyan nagyhatalomnak, amely a Balkánon nem volt közvetlenül érdekelt — megadta a lehetőséget, hogy döntőbíróként lépjen fel a konfliktusban. Ezt követően elemzést nyújt a keleti válság elején fennálló német—osztrák—orosz kapcsolatokról, hogy a válság jól ismert eseményeinek leírásában át eljusson az 1878-as berlini kongresszus lezárásáig, és ismételten elemezze a német—osztrák—orosz kapcsolatokat, bemutatva, hogy milyen változásokat okozott a három évig tartó válság ebben a kapcsolatrendszerben. Wolter hangsúlyozza, hogy a berlini kongresszus utáni időkben Bismarck nem állt olyan szilárdan a három császár politika talaján, mint azt megelőzően. A kancellár kapcsolatokat keresett a nyugati hatalmakkal, Angliával, Olaszországgal, sőt még Franciaországgal is, hogy ha Oroszország szembefordul Németországgal, akkor ezek valamelyikére támaszkodhasson. Nagyon valószínű, hogy a szerző — bár ezt nem mondja ki egyértelműen — Bismarck kapcsolatkeresését nem az addigi külpolitikától való elfordulásként, hanem a helyzet diktálta szükségszerűségként ítéli meg. Erre enged következtetni a kettősszövetség megkötéséről alkotott véleménye. Az 1879-es kettősszövetséget nem tekinti szakításnak a három császár koncepcióval, sokkal inkább kényszerűségnek ítéli, sőt úgy gondolja, hogy végső soron ez a lépés is beleilleszthető az eredeti három császár szövetség elvébe, mint az Oroszországra gyakorolt nyomás eszköze. A kettősszövetség azonban mégis határvonal Bismarck külpolitikájában, mondja, mert míg 1878 előtt a szabad kéz politikáját folytathatta, nem kényszerült szövetségesei közötti választásra, kerülhette a szoros kapcsolatokat, addig 1878 után alkalmazkodnia kellett a megválasztott helyzethez, és vállalnia kellett az egyik hatalommal való szorosabb szövetséget. Ennek az új helyzetnek a terméke a kettősszövetség. A szerző művét a három császár szövetség 188l-es megújitásával, illetve annak értékelésével fejezi be. A három császár szövetséget olyan koalíciónak tartja, amely a német érdekeket a legjobban biztosította, de amely csak addig volt fenntartható, amíg a Balkán-félszigeten viszonylagos nyugalom uralkodott. Úgy véli, az, hogy Bismarcknak 1881 -ben sikerült újra diadalra vinnie három császár koncepcióját, csalóka győzelem volt, mert a gazdasági érdekektől teljesen függetlenített külpolitika nem felelt meg már a társadalom