Századok – 1985

Történeti irodalom - Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben. (Ism.: Diószegi István) III/853

854 TÖRTÉNETI IRODALOM 854 „Mirabeau és a franciák" címen. Ha a magyar forradalom és szabadságharc többfelvonásos dráma is volt, Kossuth akár a színpad előterében volt, akár nem. mindvégig főszerepet játszott. Hogy többet nyújt-e egy ilyen kompozíció a hagyományosnál, azon már lehet meditálni. Kossuth esetében kétségtelenül, és azt lehet mondani, hogy a könyv egyben egy politikai életrajz remekbe sikerült fejezete. Az alternatívák, választások és döntések, tehát a politikai tendenciák is bizonyos esetben karakterisztikusabbak a főszereplő optikáján keresztül. Ez a perszonális történelem azonban nem mentes bizonyos perszonális egyoldalúságtól. A magyar politikai égbolt legragyogóbb csillagai, ahogy a szerző az első felelős minisztérium tagjait nevezi, igencsak halványan pislákolnak az üstökös mellett. Igaz, hogy Kossuth is töpreng és habozik, de a döntő órában mindig tudja, mi a teendő, Batthyány azonban többnyire csak tépelődik, Széchenyi gyötrődik. Deák pedig aggodalmaskodik, és csak Görgey nő fel, mint katona rövid időre a vezéregyéniség mellé. A szerző távol áll attól, hogy idealizálja Kossuthot, és hogy kalaplevéve közeledjék a nemzet bálványához, a forradalom és szabadságharc általa választott ábrázolásmódja azonban magában hordja az aránytévesztés veszélyeit. Az események időrendi elbeszéléséből akkor lesz modern politikatörténeti szintézis, ha a szerző képes arra, hogy új kérdéseket tegyen fel, és hogy új válaszokat adjon a régebben feltettekre. Deák István ötletes kérdező és igencsak leleményes válaszadó, a részleteknél csakúgy, mint a mindent magába foglaló egésznél. Rokonszenves módon azt sem restelli bevallani, ha valamire nem tud magyarázatot adni. Első nagy kérdése, hogy mit is akart tulajdonképpen a magyar politikai vezetőréteg, egészen eredeti. A válasz első fele is meggyőző. A forradalmi átalakulás forgatókönyvét másutt sem írták meg előre, és hogy a magyar középnemesi osztály önmagán fölülemelkedve véghezviue a jobbágyfelszabadítást, és megteremtette a polgári állam- és jogrendet, a különleges körülményeknek tulajdonítható. A nemzeti program vonatkozásában már több tudatosságot tételez fel, és rámutat, hogy a birodalmon belüli magyar különállás és vele együtt az állami függetlenségtől való tartózkodás, valamint a magyar szupremácia végeredményben a reformkori eszmékből sarjadt. De ha egyszer a magyarok a Monarchia fennmaradását akarták, miért nem segítették a háborúzó Ausztriát, miért nem vállaltak részt államadósságából, és miért ásták alá hatalmi állását az önálló hadügy létrehozásával — kérdezi teljes joggal Deák István. Aligha azért azonban, mint a szerző véli, hogy ti. következetlenek voltak, és maguk sem tudták, mit akarnak. Maga a szituáció volt bizonytalan. Arra az eshetőségre is fel kellett készülniök, hogy a németországi alakulás miatt a Monarchia akaratuk ellenére is felbomlik. 1848 nyarán még egyáltalán nem lehetett kizárni ezt a lehetőséget. A frankfurti kudarc láttán nyilván nem tágították volna tovább a rést, és ha a másik oldalról is hajlandóság mutatkozik, Deák Ferenc szavaival élve, meg lett volna a szándék arra, hogy a haza érdekeit a Monarchia egységével és biztos fennállhatásával összhangba hozzák. Ilyen hajlandóság azonban nem mutatkozott, így következett a háború, amelyet, Deák István munkájából is kitetszően, eredetileg senki sem akart. Volt-e esély arra, hogy a magyarok megnyerjék ezt a háborút? A szerző nemmel válaszol, és ebben nincs semmi különös, hiszen végül is valóban elveszítették. Deák István azonban úgy gondolja, hogy a szabadságharc az orosz intervenció nélkül is erre a sorsra ítéltetett. Egyszerre öt fronton nem lehetett a siker reményével háborút viselni, és a túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedett volna. Lehet, hogy igaza van, a fiatal uralkodó és miniszterei mindenesetre nem bízták magukat a sors kezére, és jó előre bebiztosították magukat Pétervárott. Mi értelme volt akkor a véráldozatnak és az egész Európát bámulatba ejtő erőfeszítésnek? Jogos kérdés, de inkább a történészé, mint az egykori küzdőké. A forradalomnak először is elméletileg soha sincs esélye a szervezett államhatalommal szemben, mégis sokszor győzedelmeskedik. Kossuth és követői másodszor csak a feltétel nélküli alávetés és a harc között választhattak, és számukra nem lehetett kétséges a választás. És ha Ausztria meg is nyerte a háborút, és ez már a történész válasza, a békét végül is elveszítette. Nem egészen húsz esztendő múlva fel kellett adnia mindazt, amit előbb a fegyverek, majd a politika túlerejével kicsikart, és a Monarchia berendezkedésénél az eredeti magyar elgondolás jutott érvényre. Deák István az 1848—49-es események megnevezésére a megszokott forradalom és szabadságharc mellett új kifejezést is alkalmaz: a polgárháborút. A megnevezés egyben minősítés. Úgy véli, hogy jóllehet a Monarchiában és a Kárpát-medencében élő népek összeütközése elkerülhetetlen volt, azt a tényt, hogy nemzetek háborúztak egymással, nem szabad a haladó és reakciós népek erőszakolt megkülönböztetésével elhomályosítani. A visszatekintő történész fájlalja, hogy az akkor és azóta is egymásra utalt népek egymás vérét ontották, és abban reménykedik, hogy a százötvenedik évfordulón majd közösen állítanak