Századok – 1985
Tanulmányok - Bellér Béla: Az osztrák–magyar viszony és a burgenlandi kérdés (1927–1929) I/42
66 BELLF.R BÉLA beszélgetést folytatott velük. Pichler altábornagy, a Heimwehr katonai vezetője ez alkalomból egyenesen a kancellárnak szegezte a kérdést: hajlandó-e együttműködni velük a jelenlegi szocialista rezsim megbuktatására irányuló törekvésükben? Seipel igennel felelt. Ezt követően a Heimwehr-vezetők biztosítékot kértek tőle arra vonatkozólag, hogy október 7-i bécsújhelyi gyűlésüket a kormány engedélyezni fogja. Ezt is megkapták. Pichler harmadik kérdése az volt, hogy hajlandó-e a kormány összecsapás esetén a Heimwehrt a szocialistákkal szemben karhatalmi (rendőri, katonai) támogatásban részesíteni, komoly összeütközés esetén pedig nyíltan mellé állni. Seipel erre a kérdésre is határozott igennel válaszolt. Csupán attól óvta tárgyaló partnereit, hogy ne ők provokálják ki az összeütközést, mert ez az osztrák közvéleményben rossz vért szülne. A kancellár ugyanakkor — nem minden figyelmeztető él nélkül — vázolta tárgyalófelei előtt egy esetleges osztrák belpolitikai változás külpolitikai következményeit. Megítélése szerint a tervezett változást csupán Magyarország és Olaszország fogadná kedvezőleg. Csehszlovákia, sőt Németország is ellene fordulna. Jugoszlávia hasonlóképp, habár az ő álláspontja ez idő szerint belpolitikai zavarai miatt kevésbé esik latba. A kancellár magatartásában tehát az általánosságban helyeslő attitűd mellett volt egypár erősen fenntartásos elem is. Ezt azonban a felajzott fantáziájú Heimwehr-vezérek egyszerűen nem vették figyelembe. Csak így születhetett meg Steidlének az az impressziója, hogy „Seipel kancellár már megbánta a tavalyi júliusi forrongások alkalmával tanúsított erélytelen magatartását", és hogy „Seipel kancellár teljesen megváltoztatta régebbi magatartását".6 6 Erről persze szó sem volt. Seipel természetesen nem nézte jó szemmel a szociáldemokrácia erősödését, és szívesen megbontotta a szociáldemokrácia kompakt tömbjét, ahol csak lehetett, így Bécsújhelyt is. Attól azonban távol állt, hogy a Heimwehrt hatalomra segítse. Az ő számára a Heimwehr nem öncél volt, hanem csupán eszköz a szociáldemokrácia kordában tartására. A Heimwehr-napra igent mondott, a Heimwehr-puccsra nemet. Ugyanígy igent mondott a kancellár a szociáldemokrata pártnapra, de az általános sztrájkra és a polgárháború kirobbantására már energikus nem volt a válasz. Az „irgalmat nem ismerő prelátus"-ról — ahogy Seipelt július 15-e óta ellenfelei nevezték — mindenki tudta, hogy ha ígéreteit nem is mindig, fenyegetéseit azonban holtbiztosán beváltja. A körülmények Seipel kezére játszottak. Az olasz pénzügyi támogatás késése, a katonai segély kudarca ingadozóvá tette a Heimwehr-vezetést. Mint ahogy Starhemberg herceg Emlékirataiban írja, valamennyi Heimwehr-csoport számára elrendelték ugyan a biztonsági rendszabályokat az ország egész területén, de ezt az intézkedést nem annyira a helyzet veszélyességére, mint inkább arra való tekintettel hozták, hogy kipróbálják az alakulatok mozgósítási felkészültségét.67 A szociáldemokraták ugyancsak nem akarták törésre vinni a dolgot. 6S Kerekes: Olaszország... 209—210. Iratok IV. 133. sz. 217—218. Nemes: i. m. 131—132. 61 Starhemberg: i. m. 69.
