Századok – 1985

Folyóiratszemle - Sevjakov A. A.: A Szovjetunió és Románia szuverenitása (1944–1955) II/589

590 FOLYÓI RATSZEM LE A fegyverszüneti feltételek teljesítése azonban vontatottan haladt. Románia történelmi uralkodó osztályai — amelyek 1944. augusztus 23. jóvoltából a hatalomban maradtak — akadályozták a demokratikus átalakulást, vonakodtak teljesíteni a fegyverszünet katonai és gazdasági feltételeit, s ebben az angolszászok is támogatták pl. a Radescu-kormányt. A szovjet parancsnokság határozott fellépése akadályozta meg, hogy feloszlassák a kommunisták által szervezett hazafias osztagokat, amelyek a németek elleni harc, de a belpolitikai erőviszonyok szempontjából is fontosak voltak. Radescu tábornok kormánya gyengén feltöltött és felszerelt egységeket küldött a frontra (kb. 120 ezer fő), aránytalanul kevés tiszttel, miközben nagy erőket állomásoztatott a főváros, az ipari központok közelében (több mint 300 ezer fő). Jellemző pédaként említi Sevjakov az egyik bukaresti zászlóaljat, amelyben a 700 fős állomány 3200 puskával, 20 gépfegyverrel s jelentős nehéz fegyverekkel rendelkezett. Ugyancsak a főváros közelében rejtegették azt a páncélos ezredet — amelyet a fegyverszünet értelmében a frontra kellett volna irányítani, több mint 100 tankkal. Szerzőnk rámutat, hogy ezek a manőverek a Németország elleni harcot szabotálták, illetve a belső tömegmozgalmak megfélemlítését szolgálták. Február végén már több ízben is közé lőttek a tüntetőknek. A szovjet fél erélyesen tiltakozott a demokratizálódást gátló atrocitások miatt, s nyomatékosan követelte a hátországi fegyveres erők létszámának csökkentését, az erők frontra küldését, továbbá azt, hogy a kormányzat tartózkodjék a hasonló fellépésektől. Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes bukaresti tárgyalásai is hozzájárultak a Radescu-kormány bukásához. A Petru Groza vezette új kabinet összetétele, politikája már maradéktalanul megfelelt a népi demokratikus átalakulás követelményeinek. Az 1945. március 6-án bekövetkezett fordulatot az angolszász kormányok nem akarták elismerni. Tíz nap alatt 8 tiltakozó jegyzéket adtak át Moszkvában. Mindhiába, mert valójában ezt követően teljesültek a fegyverszüneti feltételek. Megtisztították a hadsereget. 71 tábornokot, 120 ezredest menesztettek. Romániába vezényelték a hadifoglyokból szervezett „T. Vladimirescu" hadosztályt. Március 8-án Észak-Erdélyt átengedték a román polgári hatóságoknak. Lendületet vett a népi demokratikus forradalom, aktivizálódtak a kommunisták. A következő lépést a békeszerződés jelentette. Az angolszász diplomácia nem ismerte el demokratikus, törvényes kormánynak P. Groza kabinetjét. A Külügyminiszterek Tanácsában, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban egyaránt a kormány átalakítását követelték, mint a béketárgyalások feltételét. Később, számítva a „szavazógépre", széles körű fórumon akartak tárgyalni. A szovjet vezetés, maga Sztálin azonban igen határozott volt, s ragaszkodott a korábbi megállapodások (Jalta, Potsdam) érvényesítéséhez. Végül is 1946 nyarán megindultak Párizsban a béketárgyalások. Igaz, két polgári-nacionalista politikust bevettek a román kormányba. A gesztus értékű engedmény után a nyugati hatalmak elismerték az Ekés Front vezetőjének kormányát. A tárgyalások azonban elhúzódtak, mert a nyugatiak tőkepozíciókat követeltek főként a román olajiparban, később túlzott kártérítési igényekkel léptek fel, majd a dunai hajózás kérdésében akadékoskodtak. Az év végére sikerült a szovjet diplomáciának elhárítani a békekötés akadályait, s mérsékelt jóvátételi feltételekkel, az 1940. július 1-i határok figyelembe vételével született meg a román békeszerződés, amely 138 ezer fős hadsereget engedélyezett a bukaresti kormányzatnak. 1947-ben, a békeszerződés évében kikiáltották a Román Népköztársaságot. Az ország megindulhatott a szocialista fejlődés útján, amelyhez nagy segítséget jelentett az 1948-ban aláírt szovjet—román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés. A cikk befejező része a szovjet külpolitika azon erőfeszítéseit mutatja be, amelyek révén 1955-ben Romániát végül is felvették az ENSZ-be. ( Voproszi isztorii, 1983. 6. sz. 48—65. 1.) M.