Századok – 1985

Történeti irodalom - Lukan Walter–Peyfuss Max Demeter: Ost- und Südosteuropa Sammlungen in Österreich (Ism.: Gunst Péter) II/580

581 TÖRTÉNETI IRODALOM Ausztriát történelme is kijelöli a délkelet-európai kutatásokra, amit jelez egyebek között az is, hogy a gráci egyetemen már 1871-ben megalapították a szlavisztikai intézetet, a bécsi egyetemen pedig 1907-ben a Keleteurópa Története szemináriumot, s az osztrák könyvtárak bőségesen tartalmazzák is a kutatót érdeklő könyvanyagokat, folyóiratokat, olykor kéziratokat stb. De azért — mint éppen az itt tárgyalt munka alapján megállapítható — az osztrák könyvtárak anyagának gyarapodása sem volt töretlenül egyenletes, s korántsem teljes. Még a közismert és nagy könyvtárak (a Nationalbibliothek, a bécsi egyetemi könyvtár) is csak 1918-ig fejlődhettek töretlenül, a két világháború közötti évtizedekben ezek a nagy könyvtárak sem rendelkeztek megfelelő és elegendő anyagi lehetőségekkel ahhoz, hogy egész Kelet-Európára vonatkozóan akár csak a legfontosabb kézikönyveket is hiánytalanul beszerezhették volna. Az 1920—1940-es évek publikációja tehát fölöttébb hiányos a nagy osztrák könyvtárakban is, noha 1945 után törekedtek arra, hogy legalább bizonyos folyóiratokat utólagosan beszerezzenek. A második világháború után az újabb gazdasági fellendülés eredményei kézzelfoghatóan megmutatkoznak a könyvtári állományokon is. A fontos nagy könyvtárak és a különféle intézmények most már arra törekednek, hogy lépést tartsanak a publikációkkal, így a kelet-európai anyag is meglehetős teljességet mutat. (E sorok írójának személyes tapasztalata azonban az, hogy az utóbbi években, mondjuk úgy, a 70-es évtizedben ismét visszaesés tapasztalható, legalábbis a nagy könyvtárak kelet-európai állományában, ezek az intézmények nyilván anyagi okokból nem képesek lépést tartani a kiadványok megjelenésével, vagyis újból csökken a nagy osztrák könyvgyűjtemények használati értéke. Hogy időleges jelenségről van-e szó, vagy tartós visszaesésről, azt majd a jövő dönti el.) Bár a két legnagyobb könyvtár anyaga a történészek számára valószínűleg a legjelentősebb, s szinte mindazt tartalmazza, ami egyáltalán megtalálható Ausztriában (ezzel összefüggésben említem meg, hogy a bécsi egyetemi könyvtár 1918 előtt a Monarchia legnagyobb nyilvános könyvtári gyűjteménye volt, amelynek részben kéziratos — disszertáció-gyűjteménye gazdag, bár általában nem kutatott forrása a kelet-európai történeti kutatásoknak), mégsem elhanyagolható a többi könyvtár ismerete sem. Az ebben a kötetben nagy fáradsággal és gonddal felsorolt összesen 145 intézet és intézmény könyvtárának leírása így sok munkától kímélheti meg a kutatót, még akkor is, ha gondol arra, elsősorban a nagyobb és régebbi múltra visszatekintő könyvtárak anyagának felmérése jó esetben finomabb, de többnyire csupán durva becsléseken alapul, s ez nem is történhet másképpen, hiszen a Nationalbibliothek vagy az egyetemi könyvtár kelet-európai anyagának a feldolgozása önmagában is több évtized munkája lehetne. A periodikák terén talán egyszerűbb lehetett a helyzet, de a nagy könyvtárak több ezres folyóirattengerében sem lehet nagyon másképpen. Más a helyzet az újabban alakult fiatalabb intézményeknél, elsősorban természetesen azoknál, amelyek eleve azzal a feladattal alakultak, hogy figyelemmel kísérjék a kelet-európai könyvkiadást. Ezek a könyvtárak nyilván sokkal pontosabb adatokat szolgáltathattak könyvállományukról, nem is szólva arról a dokumentációs tevékenységről, amelyet folyamatosan végeznek (pl. az österreichisches Ost- und Südost-Europa Institut, a salzburgi egyetem szlavisztikai intézete, a bécsi nemzetközi összehasonlító gazdaságkutató intézet stb.). Nem kapunk tehát egész megoldásokat ezzel a kis füzettel a kezünkben, de ne becsüljük le ezt a teljesítményt: komoly segítséget nyújthat a kutatónak pl. csupán azzal, hogy jelzi, melyik intézmény könyvtára kész a segítségére sietni különféle referensz munkákkal (célbibliográfiák készítése stb.). A kötet 5 csoportba sorolva mutatja be a könyvtárakat. Az elsőbe került a két nagy gyűjtemény, az egyetemi könyvtár és a Nationalbibliothek, a másodikba a kelet- és délkelet-európai információs és dokumentációs központok (pl. a Forschungsinstitut für den Donauraum, österreichichisches Ost- und Südostcuropa-Institut stb.), a harmadikba azok a dokumentációs központok, amelyeknek van keleteurópai könyvanyaguk (pl. az Osztrák Tudományos Akadémia könyvtára stb.), a negyedikbe az ausztriai nemzetiségi intézmények könyvtárai, az ötödikbe pedig a kelet- és délkelet-európai államok kulturális intézményeinek a könyvtárai. Magától értetődik, hogy a könyvanyag túlnyomó részét az első csoportban felsorolt két könyvtár raktárai tartalmazzák, s az is, hogy számszerűleg a legtekintélyesebb a harmadik csoport, míg a kutató számára referensz-szolgálatuk révén a legtöbb értékes segítséget a második csoport intézménycinek könyvtárai nyújthatják. A 145 intézmény könyvtárának leírása azonos séma szerint történik; az egyes könyvtárak jellemzői legfeljebb annyiban térnek el egymástól, hogy a kis intézmények természetesen nem rendelkeznek különféle