Századok – 1985

Történeti irodalom - Ember Győző: Levéltári Terminológiai Lexikon (Ism.: Vörös Károly) II/577

579 TÖRTÉNETI IRODALOM A történész számára a Lexikon tanulmányozása több szempontból is hasznos, sőt szükséges tanulságokat nyújt. Egyrészt még csak felületes végiglapozása is már segít jobban — és belülről — megérteni a levéltárat: mint azt a közeget, melyben az olvasó anyagot kutatva dolgozik, és ahonnan nyersanyagát, az elsődleges információkat nyeri. A Lexikonból megismerhető lesz a levéltár fogalom minden értelme: a levéltár mint a forrásanyag (elsősorban mindenhol az irat) végső szervezeti formája, és mint az így összeszervezett anyagot őrző, a kutató számára előre feldolgozó: rendszerező és hozzáférhetővé tevő intézmény. Ugyanakkor az elmélyültebb tanulmányozó egyrészt megismerheti az egyes dokumentum keletkezésének menetét, mechanizmusát, annak egyes (olykor igen régi, nagymultú, hagyományos) módszereit, eljárásait: azt az utat tehát, melyet a dokumentum megtesz addig, míg a levéltárban elnyeri végső helyét — másrészt éppen ezáltal (pl. régi iratkezelési technikák jegyeinek bemutatása révén) segítséget is kaphat az adott dokumentum forrásértékének vagy legalábbis létezése, használata alatt sokszor változni képes funkciójának pontosabb meghatározásához, felismeréséhez. A kötet ezen túl ilyen analitikus módszerével mintegy felhívja a figyelmet a levéltárból nyerhető tágabb — így mindenekelőtt még a történelmi korokban kialakított levéltári rendszerek kutatásában rejlő, az adott társadalom mentalitásának megismerése szempontjából korántsem érdektelen — tanulságokra is. Úgy tűnik ui., hogy ilyen vonatkozásban — ahol a levéltár végül is egy korszak már írásbeliséget igénylő és abban már többé-kevésbé tükröződni is képes, széles és viszonylag változatos problematikájának valamilyen rendszerezését is jelenti — már meg lehet találni nyomát a rendszeralkotásra való törekvésnek, a kialakított rendszerek által pedig azoknak a gondolkodási mechanizmusoknak is, melyek a valóság már valamilyen (akár csak — és többnyire — primitív) absztrahálására képesek. Megfelelően az írásbeliséget kitermelő társadalmi-gazdasági fejlődés alapjában legalábbis európai kiterjedésének, az ennek termékeit a levéltárszervezés során absztraháló, rendszerező módszerek egyfajta összehasonlító mentalitástörténetnek is vizsgálati tárgyai lehetnek, mintegy az e rendszerezést végző egykori, többnyire csak közepes képességű, alárendelt, állami, városi, uradalmi stb. hivatalnokok széles, európai viszonylatban összehasonlítható „tesztelésén" át. Kiemelve így Ember Győző lexikonának ilyen, a történeti kutatás számára is jelentős tanulságait, nem hallgathatjuk el — mint már jeleztük — bizonyos kifogásainkat sem. Fő kifogásunk — szerző idézett véleményével ellentétben — a levéltári specifikum határainak az indokoltnál és szükségesnél jóval távolabb való kiterjesztése, és ezáltal éppen a lényegnek, a valódi és állandó levéltárinak bizonyos elmosása. Nem tudunk a szerzővel egyetérteni elsősorban a restaurálás-konzerválás, a reprográfia, a kiadványkészítés, a levéltárigazgatás és az irodai ügyvitel témakörének ilyen hangsúlyú tárgyalásában. Egyrészt az itt tárgyalt fogalmak túlnyomó része a sajátlag levéltári tevékenység kiszolgálásának, illetve szervezésének olyan másodrangú szféráiba tartozik, ahova hasonló alapon még számtalan más fogalmat is besorolhatunk, illetve amely fogalmak jelentős része sokszor csak a — meglehetősen voluntarista módon — eléje tett „levéltári" jelzőtől válik levéltárivá, érdemében semmi sajátlag levéltári vonatkozása nem lévén. Másrészt e fogalmak többsége egyszerűen a természettudományos és technikai fejlődés eredményeképpen, belátható időn belül nyilvánvalóan meghaladottabbá is válik (anélkül, hogy eltűnése a levéltári tevékenység érdemi területén bármilyen változást hozna magával). Végül — és elsősorban a munkaszervezési-adminisztratív témakör vonatkozásában — az itt ismertetett fogalmak részint elhatározás kérdéseiként születnek meg vagy halnak el (mint pl. az itt még levéltári főhatóságként kodifikált Kulturális Minisztérium), részint annyira általános, rutinszerű elemei egy adminisztrációnak, hogy jó részüket nyugodtan elhelyezhetjük bármilyen költségvetési szerv ügyviteli szabályzatában, funkciójának bármilyen változtatása nélkül. Mert vajon nem indokolatlan túlzás-e egy levéltári terminológiába felvenni a „nyugdíjazási terv" (21—136), „értekezlet" (21—154), .jellemzés" (21—191), „természetes személy" (22—6) stb. fogalmakat (és más nem kevésbé feleslegesnek érzett, részben az említett csoportokon kivül is szépszámmal található társaikat), és vajon mi kanonizálta a kiadványkészítés témakörének olyan fogalmait, illetve meghatározásait, mint „nagyobb feldolgozás" ( 15— 39), „kisebb feldolgozás" (15—44), „nekrológ" (15—50), „kinyomtatás" (15—196) stb.? Attól eltekintve, hogy általában e fogalmak egy részét jogszabály (pl. a Munka Törvénykönyve) vagy az Értelmező Szótár már definiálta (tehát ilyen esetekben egyáltalán a Lexikon kompetenciája lesz vitathatóvá), szerző meghatározásai (pl. az idézett helyeken) egyrészt maguk sem indokolják e fogalmak sajátosan levéltáriként való kezelését, vagy ilyenné minősíthetőségüket (hiszen ilyen alapon, persze kis túlzással, beszélhetnénk