Századok – 1985
Történeti irodalom - Hitchins Keith: Studies on Rumanian National Consciousness (Ism.: Niederhauser Emil) II/571
572 TÖRTÉNETI IRODALOM közt kiadott tanulmányaiból adott válogatást (kiadatlan írás is akad köztük). Időrendben a 18. század elejétől a két világháború közti időszakig terjednek. Általánosságban meg kell jegyezni, hogy a tanulmányokra jellemző a szerző nagy anyagismerete. Termétzetesen használja a kérdések román szakirodalmát, de, erdélyi románokról lévén szó, a meglehetősen kiterjedt magyar irodalmat is bevonja. Mindenekelőtt pedig az eredeti források alapján dolgozik, gyakori tanulmányútjai során nagy kiadatlan levéltári anyaghoz is hozzájutott. Forrásait igyekszik beszéltetni, s jórészt ezek révén utal saját állásfoglalására. A 12 tanulmányt hat nagyobb időrendi szakaszra bontva helyezi el. Az első kettő a 18. századi román fejlődést érinti, az egyházi uniót mutatja be és Ion Inochentie Klein, az első unitus püspök életét, meg az ortodoxia újraéledését a század derekán, illetve az unitus felvilágosult értelmiségiek tevékenységét Sámuel Clain példáján részletesen tárgyalva. Joggal hangsúlyozza az unió szerepét az erdélyi román papság kulturális színvonalának emelésében, a római eredet tudatának meggyökereztetésében. De azt is hangsúlyozza, hogy az unitus papság ellenezte az egyház további latinosítását, netán teljes beolvasztását a katolikus egyházba. Három tanulmány vizsgálja a 19. század derekának a fejleményeit, az egyik a román világi értelmiség fokozatos eltávolodását a két román egyháztól 1834—1869 között, ebben az eltávolodásban nagy szerepet játszott az, hogy az értelmiségiek szerint az egyházak túlságosan a kormányzathoz kapcsolódtak, s ezért már nem szolgálhatták a nemzeti ügyet olyan mértékben, mint a korábbi évszázadokban. A másik, eddig publikálatlan és izgalmas tanulmány 1830—1848 közt vizsgálja a nyugati eszmék térhódítását az erdélyi román értelmiség körében. Az első és legtovább ható eszmeáramlatnak a felvilágosodást tartja, amely a Kant tanait népszerűbben megfogalmazó Wilhelm Traugott Krug munkái révén vált szélesebb körökben ismertté; Krug több munkáját lefordították, tankönyvként is használták. A romantikának Hitchins szerint kisebb hatása volt, különösen az egyén korlátlan szabadságát hangoztatónak, az értelmiségiek józansága és nemzeti kötelességtudata nem engedte ennek érvényesülését, inkább az Hugo-típusú, valamelyest kollektivista és társadalmilag haladó romantika tudott hatni. Ugyancsak bizonyos kollektivizmus érvényesült a liberalizmus hatásában, ebben a magyar reformkornak is nagy szerepet juttat a szerző. A világi értelmiségiek persze ezeket a nyugati eszmeáramlatokat mindig pragmatikusan használták fel és alkalmazták sajátos erdélyi román nemzeti feladataik megvalósítására. Ezért válogattak is belőlük, így nem lehet őket mereven az egyik vagy a másik irányzat egyértelmű képviselőinek tekinteni. Ennek a szakasznak a harmadik, a többihez képest rövid tanulmánya együttérző portrét rajzol Avram láncúról. A következő csoport a neoabszolutizmus korát tárgyalja. Az egyik tanulmány Andreiu Çaguna tevékenységét mutatja be 1849—59 közt. Hangsúlyozza a román vezetők mélységes csalódását afölött, hogy az osztrák kormányzat nem honorálta a forradalom alatti dinasztiahú magatartásukat. Çagunânak, 1848 óta ortodox püspöknek, nagy harcot kellett folytatnia az unitus román egyház terjeszkedési törekvéseivel szemben. Nagy eredményt ért el az ortodox elemi iskolai hálózat kiépítésében, 1852-től saját lapot adott ki, éppen az unitusok ellensúlyozására, és mindent megtett szegényes helyzetben lévő egyházmegyéje papságának megerősítésére, képzettségének javítására. A másik tanulmány §aguna és Rajacic karlócai patriarcha kapcsolatát tárgyalja az abszolutizmus évtizedében. Rajacic 1848 előtt $aguna nagy pártfogója volt, $aguna egyházi karrierjének első lépéseit Rajaciénak köszönhette, s ezért egyfajta tisztelet később is megmaradt benne. Kettejük levélváltásából azonban Hitchins azt mutatja ki, hogy a szerb főpap nem vette figyelembe §aguna román nemzeti törekvéseit, gáncsolta munkáját, szűkebb egyházi vonatkozásban is, és természetesen helytelenítette $agunának azt a törekvését, hogy egy román ortodox érsekség felállítása révén függetlenítse a román egyházat a karlócai központtól. A tanulmányok negyedik csoportja a dualizmus korát érinti. Az első az erdélyi románok állásfoglalását mutatja be a kiegyezés körüli években, csalódásukat, hogy az uralkodó a korábbi kísérletekkel szemben, amikor a románokra támaszkodott (az 1863—64-es erdélyi országgyűlésen), végül mégis a magyar igényekkel egyezett ki, a román vezetőket csak üres szólamokkal biztatta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kiegyezés után a román politikai vezetők a passzivitást választották, és ezzel végképp szembekerültek az uralkodóra való tekintettel az adott helyzetbe beletörődést és az aktivitást sürgető §agunával. A másik tanulmány a románok szerepét elemzi az 1895-ös budapesti nemzetiségi kongresszuson.
