Századok – 1985
Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467
494 ORBÁN SÁNDOR Éppen ezért is juthattak termelőszövetkezeti szervezésben a meggyőzés mellett egyre nagyobb szerephez azok az adminisztratív rendszabályok, amelyek a gazdasági nyomás különböző közvetett eszközeitől egészen a közvetlen erőszak formájában megjelenő törvénytelen önkényeskedésekig terjedtek. Ha a 25 holdas határ vagy a 350 Aranykorona kataszteri tiszta jövedelem vagy a más foglalkozásból származó haszonszerzés figyelembevételével mintegy kétszeresére — a középparasztság felső rétegére is — kibővített gazdagparasztsággal szemben azért alkalmazták a területszükítéssel járó földrendezéseket, a legprogresszívebb (kétszeres, háromszoros) terménybeadási és adókötelezettséget és a különböző más zaklatásokat (1953 elejéig átlagosan négyszeri tanácsi, rendőri vagy bírói eljárás jutott egy-egyre), hogy felszámolják annak gazdaságát, a parasztság többi rétegénél már a termelőszövetkezetbe való beszervezés volt a cél. Csakhogy a dolgozó birtokos parasztsággal szemben eszközölt progresszív megterhelés, valamint a községek többségében ismételten (volt, ahol ötször) végbevitt tagosítások által is csak kisebb részüknél érték el ezt a célt. Jóllehet az adósok száma több százezerre, az adósság (a felszabadulás előtti és utáni juttatott földek árával együtt) pedig majdnem 1 milliárd Ft-ra növekedett, és a fizetésképtelenség miatt foganatosított zálogolások is közel negyedmillió gazdaságra terjedtek ki 1953 elejéig, mégis többen is inkább földjük egészének vagy egy részének „felajánlását" választották megoldásként. Nem véletlen, hogy míg a termelőszövetkezeti családok száma 1953 elejéig mindössze 226 ezerre nőtt (együtt a nincstelenek közül belépettekkel), addig az egyéni gazdaságok száma több mint 400 ezerrel (1441 ezerről 1039 ezerre) csökkent. Ugyanakkor az egyes gazdaságok területe is átlag mintegy 2 holddal szükült. Többségük (52%) a „kulákosodás" gyanújától, a progresszív terheléstől védekezve 5 holdon aluli területre zsugorodott, s így e legalsó paraszti réteg aránya a korábbihoz képest majdnem kétszeresre nőtt (1949: 18,4%-1953: 35,5%). Az az 1953 tavaszán tett megállapítás tehát, hogy az árutermelő gazdaságok megszűnése „sokkal gyorsabban megy végbe, mint a mezőgazdaság átszervezése", nemcsak a gazdagparaszti gazdaságokra, hanem általában is igaz volt. Keserves grimasza agrártörténelmünknek, hogy a föld, amelyért évszázadokon keresztül küzdött a parasztság, és még fél évtizede is áhítottak a földosztásból kimaradottak, egyre inkább teherré vált, s mintha senki földje lett volna, millió holdja állt parlagon. Bár a mezőgazdaság helyzetét és szomorú következményeit 1953 tavaszára majdnem mindenki tapasztalhatta, mégis június előtt sem ezért, sem az adminisztratív rendszabályok keretében a parasztsággal szemben egyre gyakrabban elkövetett törvénytelen önkényeskedések, közvetlen erőszakosságok miatt nem történtek komolyabb felelősségrevonások. Legföljebb azon az alapon indult meg (sohasem alulról) egy-egy látványos fegyelmi eljárás, hogy a „helyes politikát" helytelenül: jobbra vagy balra eltorzítva alkalmazták annak végrehajtói. Aztán e tekintetben is egyre inkább érvényesült az a vezetői szentencia, hogy „kevesebbet kell beszélni jobb-és baloldali elhajlásokról". Ilyen körülmények között teljesen beszűkültek a munkás-paraszt szövetség lehetőségei is. Az a szociális nyomás pedig, amely már a földosztás után amúgy is
